2013. december 31., kedd

Péntek 13

2000 október 13 érdekes ismeretekkel gyarapította hiányos ismereteimet. A kolozsvári Rádió reggeli magyar nyelvű adását hallgatva értesültem, egy napjainkig nyilvánosan ki nem jelentett valóság halmazról, aminek összetevőit, egy érdemes közéleti tanácsos úr magyarázta, egy elkeseredett betelefonáló hallgatónak. Íme a felvilágosítás:
Az egyházak tevékenységét két ágazatra kell osztani, úgy mint:
 a./- A kereskedelem. Az Egyház, mint világi intézmény, szükséges, hogy kereskedői tevékenységet folytasson, mert csak így tarthatja fenn magát, gyarapíthatja javait és építheti templomait. Mint kereskedelmi vállalkozás pedig, annak árul, aki többet ígér és nem tehet különbséget egyháztagsági vagy magyarsági alapon. Ezért, mikor helyiségeit bérbe adja, csupán a valutában elérhető maximál bér, a döntő érv a számára és nem lehet tekintettel a bérbe adott helyiségekben, a bérlő által folytatott tevékenységekre.
Mert az Egyház nem „Caritas”, és nem kötelessége jutányos bérletekkel támogatni a fiatal , itthon maradni és vállalkozni akaró erdélyi magyar kisiparost. Álljon magától talpra az a fiatal magyar kisiparos.
b../- Az Igehirdetés. Az Istenről, Krisztusról, a Hitről, Szeretetről tartott megható prédikációk, a látványos színházi tevékenysége az egyházaknak. Igaz az elkeseredett betelefonáló fogalmazott így, a tisztelt tanácsos úr csupán annyival egészítette ki, hogy hát ezt már régen megmondta valaki, hogy: - "Színház az egész világ".
Hát igen, ebben az Európába rohanásunkban nem meglepő számomra, hogy Isten nevét méltatlanul, közhelyként említik hívatottak és hívatlanok. De, amikor történelmi egyházaink felejtik, hogy az a Krisztus akinek a nevében ma prédikálnak, kereskednek, építenek és elkobzott javakat visszakövetelnek, mintegy kétezer évvel ezelőtt a zsidó papság által latrok barlangjává tett jeruzsálemi templomból, az imádság házából kiűzte az árusokat, a vásárlókat, a pénzváltókat és ezt a Krisztust a saját képükre és hasonlatosságukra formálva, névlegesen intézményeik élére állítják; - vétkeznek a Szent Lélek ellen. Íme, ha mintegy tizenegy év után még nem is derült fény arra, hogy akkor decemberben kiknek a jóvoltából és milyen eseményeknek voltam a szenvedő alanya és kiknek is köszönhetem, mai nyomoromat, az viszont már nem titok, hogy az egyházak a valuta gazdaságnak olyan intézményei, amelyek működési elvükből ki iktatták azt a Krisztusi tanácsot, hogy:- ,,Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem.”
Osztom véleményemet a betelefonálóval.
Az Erdélyi Magyar Egyházakat Istentől kapott megbízatásuk kötelezi, hogy a felvállalt és rájuk bízott Erdélyi Magyar Közösséget javaikkal és az Igének tanításával szolgálják. Ezért, ha az egyházak, az egykoron elkobzott javaikat azért követelik vissza, hogy azokat idegeneknek és jövevényeknek valutáért bérbe adják, akkor helyes a hallgatónak az a véleménye, hogy jobb ha nem kapják azokat vissza, mert legalább kevesebb esélyük lesz vétkezni híveik és Isten ellen.
A számonkérés pedig így hangzik: ,, Bizony mondom néktek, a mennyiben nem cselekedtétek meg eggyel eme legkisebbek közül, én velem sem cselekedtétek meg.”
Kolozsvár 2000.10.23. Muzsi András.

2013. augusztus 12., hétfő

Kókadt tulipán viruló rózsák között

Lejáratta magát a kampány. Éber volt és jól működött az RMDSZ-t uraló pártfegyelem. A köztájékoztatás írott, hangos és képes szervei egységesen a jelölteket dicsérték, kirakat Dossziékat lobogtatva. Elvont szélmalomharcot ígérő szólamok szálltak lebegtek a szavazók előtt, mellőzve minden valóságos, célszerű, hasznos formában és meghatározott időben kivitelezhető, az erdélyi magyar érdekeket és társadalom építő értékeket termelő munkatervezeteket. Krokodilus könnyek hulltak a hirdetményekről és csörgedeztek még a magán távbeszélő készülékem fülhallgatójából is, hogy jajj, mi lesz Európával meg a NATO-val nélkülünk és ki fog minket el és megtűrni ha már nem lesznek küldötteink az országgyűlésben. Ellenvéleményeim amelyek az adott lehetőségeknek és a létező javaknak az emberi és keresztényi méltóság érvényében történő kiaknázását és határ-időre megvalósítható életbeléptetését, a felelősségre vonás tudatában felvállaló jelölteket kértek és tényleges, kézzelfogható tervezeteket igényeltek egy életképes erdélyi magyar polgári osztály létrehívására az RMDSZ-től, nem hangozhattak el. A kizárólagosan a létező javak, adott lehetőségek és erőforrások kiaknázását célzó részletekben kidolgozott, minden külföldi tőke nélkül megvalósítható valós tervajánlataim, melyek az erdélyi magyar szakképzett kézműiparosok és egyéni földművelő kertészek számára életképes életkörülményeket és termelői tevékenységet biztosító keretet teremthettek volna, nem lehettek sajtótémák. Így aztán rádöbbentem a mindennapok szürke valóságára, hogy az a jó politika, amelyik úgy ígér nekem, hogy ne legyen számomra érthető amit ígért és az a jó politikus, aki úgy forgattatja a társadalom „ringlispíl”-ét, hogy szédületemben görcsösen szorítsam a láncot, melyre életkörülményeim és létterem akasztva vannak. És akkor én, az elkallódtatott, kallódó vén erdélyi magyar, mit elmélkedem több ezernyi kallódó honfitársam sorsán, mikor mindenki ajzott figyelemmel szorít érdekvédelmi szervezetem elnökjelöltjének maratoni kampányfutói győzniakarásáért. Mikor aztán éppen a lezajlott urnázás, első fordulójának adatait böngésztem az RMDSZ kampánystábjának cifrára csiszolt „számoktükré” -ben, a reám bólogató kókadt tulipán figyelmeztetett, hogy bizony kiábrándultak és megcsömörlöttek már az öntudatos, Istenhívő erdélyi magyarok a farizeusi „lozinkák”-ból; országgyűlési képviselőim pedig köszönjék „mandátum”-aikat annak a több milliónyi nem urnázó román testvéreinknek, akik szintén emberiesebb, egyéniséget és Lelket formáló és tökélesítő jövőért dolgoznak. De közben már a második forduló kampányai galoppoztak, törzskönyvezett komcsik magyarázták nekem az újságokban, bagoly mondja a verébnek „logiká”-val, hogy mind komcsis hordószónok, gyászmagyar az, aki nem akarja látni az RMDSZ –nek sikeres szereplését, és a második fordulóban nem megy el szavazni, hogy a két rossz közül, azt a méltó kisebbik rosszat ültesse a trónra. Még püspökeim is gyors mozdulattal Páli küldetésüket cserben hagyva, Saulusként a SZENT ÍRÁS-t sutba vágták és a kisebbik rosszban földi javaik és hatalmuk zálogát vélve, új közös hitre, „egy az isten és az a dollár” egységes „dogmatiká”-ra tértek és keresztelkedtek, szigorúan intve engem balga birkáját a nyájnak, hogy lelkemen szárad majd, ha a nagyobbik rossz jut a dobogóra. Hát ennyi igyekezet behozta a „sikert.” Ami meglepetésemre szolgált, hogy elmaradtak a nagy ünneplések, még a karácsonyi és a millenniumi kereskedelmi hangulat is sántítgatott, hiába csattogtak mértéktelen mértéktelenségben a minden barbárságot felülmúló, szellemi fogyatékos petárdások petárdái. No, de ez már történelem, az események az élet folyójában sodródnak és engemet is visz az ár, az a benyomásom, hogy a meder egyre szűkül és mélyül, a távolból pedig nagy vizeknek zúgása, mint hatalmas vízesés moraja hallatszik, mely a nagy „globalizáció” tengerébe zuhan. Oda jutván aztán úszhatok, evezhetek roncsokba kapaszkodva, elhaló maradék erővel, mert az azon cirkáló szuperhajók legénységét nem érdekli a kis halak sorsa, ők cápákra vadásznak, hogy kéjhajhászó utasaiknak testőrségül adják, bálnákat halásznak cirkuszi játékaikhoz és delfineket fognak csapdába, katonáknak. Így tehát mintegy hetven év tapasztalataival, mosolyogva szemlélem az illetéktelenek hozzáállását és az illetékesek nyugodt építő munkáját. No, meg csendes, magányos estéimen, szem előtt tartva az utolsó tizenegy év monoton csúszását a lejtőn, szülőföldem gyarmatosítását, honfitársaim szétporlását, próbálom kikövetkeztetni, hogy honatyáim mit terveznek a közel és távol jövőre; azaz mai szóval élve tippelek, s ha bingót fogtam, piros plajbászommal kipipálom. Aztán ezek a rakoncátlan tipp-témák már is tolakodnak felém; - hogy mennyivel lesz értéktelenebb a nyugdíjam a jövő hónapban, hogy hol lesz a következő távirányított spontán sztrájk és melyik deli államférfi oldja majd fel a feszültséget, hogy melyik újabb ipari egységet árusítják ki mint hulladékot a magánosítás jegyében, hogy melyik történelmi egyházunk fog újra leghamarabb felmondani egy erdélyi magyar bérlőjének, hogy idegennek és valutáért adja bérbe azt, hogy a diktátor volt udvari költője melyik új hatalmashoz címzi majd legújabb dicshimnuszát, hogy ki dönti majd el, hogy milyen nemzetiségű vagyok, hogy a Bólyai egyetem mese sorozatában a következő epizódban, ki mit adagol majd és ki hogyan nyeli majd le, meg hogy a kisebbségi jogok példás betartásának melyik új „Schengen”-i reklámja lesz a tulipán, és stb…stb.. De elém szemtelenkednek azonban olyan lehetetlen tippek is mint, azt mondja, hogy; hallok-e majdan Erdélyben is olyan történészi kinyilatkoztatást, miszerint Koppányt nem egy magyar, hanem a bajor Vencellin mészárolta le, Róma koronázta szent királyunk parancsára, meg hogy napirendre tűznek e nálunk is egy a kommunizmust elítélő pert, mikor nálunk nem is voltak kommunista aktivisták és párttagok, és az stb.-ék után még csak annyit, hogy szervezni fognak-e egy olyan Református Világtalálkozót, melynek keretében magyar nem fog acsarkodni a magyarra és a testvér népekre, amely beismeri elhibázott államalapításunk vétkeit, és a történelem folyamán ránk mért vészekért, vesztett csatáinkért, 1848.-ért, Trianonért, a második világháború veszteségeiért, az átszenvedett diktatúrákért nem balsorsunkat idézi majd bűnbak gyanánt, hanem őszinte bűnbánatot tartva a Teremtő Atyánk és népünk előtt a néppel, beismerve, hogy mindezek az események nem isteni büntetések, hanem a Teremtő Igazságának fényében mérhetetlen bűneink termette rothadt gyümölcsök voltak. Aztán szorongat az a gondolat is, hogy vajon megszületett-e már, az az erdélyi magyar vezéregyéniség, akinek őszintén szívügye lenne a tömegekben, vagy a szórványokban magányosan kallódó erdélyi magyarnak a sorsa és ezért a Hit erejével felövezve magát, az égbe szálló imákból és sóhajokból ostort fonjon és kiűzze a menedzser kufárokat az Atya, az Imádság házából, és a Krisztus által megnyitott Szentélybe bevezesse a népet, hogy annak része lehessen az Életnek kenyeréből és ihasson az élő vizeknek a Forrásából. Bizonytalanságomban az Írás adja a megoldást: -„Mert a miképpen az özönvíz előtt való napokban esznek és isznak vala, házasodnak és férjhez mennek vala, mind ama napig, a melyen Noé a bárkába méne, És nem vesznek vala észre semmit.” És újra kezemben a számok-tükre. Figyelem a kókadó tulipánt. Megszólítom. Ugye, te még emlékszel, mikor ott és akkor Temesváron, piciny bimbód virágba pattant, erdélyi magyar szívemet tele illatoztad reménységgel, hogy álmaim, nagyapáim vágyai beteljesülnek. Hogy a megtört Fenyő kiegyenesedik és Turulmadaram visszaszáll ősei fészkére a Hargitára. Tudod, akkor úgy egy pillanatra én is naivan hinni véltem, hogy te több vagy mint az általános, hogy benned nem fogok csalódni. De te a rózsákkal kacérkodtál és azért az elenyésző, kevés szuperfoszfátért mit a cserepedbe szórtak, én kaptam a tövisszúrásokat. Aztán eladtad szüzességedet a kulcsnak, hogy olcsó reklám virág legyél, és én pedig, be nem váltott ígéretekkel gazdagabb. És most kis kókadt virágszálam, látod, a piac virága lettél. A rózsák virulnak s te hiába kacsintgatsz, udvarolsz, mert a burjánok közé soroltattál, nekem pedig örvendenem és tapsolnom kell, hogy még nem vettek tőlem mindent vissza, amit eddig adtak. Most a harmadik évezred hajnalán is, csak azt teszem, amit tettem ma tizenegy éve; szelíden kérlek, térj vissza népemnek ablak előtti kiskertjeibe, tekints az égre, hogy áldásnak esője hulljon reád, hogy az életet fakasztó tavasz, fonnyadó gumódból kisarjazza a magyar tulipánt. Kolozsvár 2001-01-18. Muzsi András.

2012. február 4., szombat

Szolga vagy örökös


Kolozsvár 2000-09-19.
Szolga vagy Örökös:
azaz
NYÍLT KÉRDÉSEK és JAVASLATOK
amelyekre válaszokat várnék a parlamenti jelöltjeinktől, de az őket jelölő RMDSZ vezetőktől és az erdélyi magyar egyházak Püspökeitől.
Feladó: Muzsi András, kolozsvári magyar iparművész.


A harmadik évezred küszöbén, alázattal és tisztelettel kérem nagyérdemű figyelmüket a következő gondolataimhoz. Tévedéseimet kérem rováspálcámra vésni. Ha pedig valaki sértve érezné magát, legyen mentségemre, hogy csak egy magyar kézműves vagyok, aki a fát-fának és a vasat-vasnak látom, érzem és tudom.
Naponta olvashatunk, hallhatunk siránkozásokat, aggódó kérdéseket, hogy mi lesz velünk?Fiataljaink és középkorú munkabíró atyánkfiai tanulni, dolgozni az anyaországba kényszerülnek és java részük az anyaországot már csak ugródeszkának tekintve német, spanyol, svéd, stb. netán amerikai tájakon álmodja magát. Az a tény, hogy "kik" és "mik" kiket mire tudnak kényszeríteni, ez mindenkinek a magánügye. Az utolsó évtizedek divat-menekülőit tekintve osztom szerény véleményemet azzal a földművelői tanítással, miszerint az életképes gyökér szőlőtőkéjéről le kell metszeni a parazita hajtásokat és helyükbe kell oltani a nemes venyigét, valamint a kenyérbúzából ki kell csépelni a konkolyt. Érdekel azonban annak a kevés és egyre létszámcsökkenő, egyénileg gazdálkodó földművesnek és iparos szakmunkásnak a sorsa, a szüntelen vajúdása, aki 1989 előtt is, csak a gondolkozni képes agya vezette, keze végezte termelő munkából élt, így a változás nem érte betétkönyvecskékkel a párnája alatt, s mivel nem vegyült a termelőszövetkezetekből és gyárakból ,,részüket” önkényesen kisajátító, szabadságot és demokráciát kiabáló élelmesek sorába se, osztályrésze lett a reformtőkések kínálta léleknyomorító szériamunka, vagy a munkanélküli-segély, vagy belevághatott egy olyan létfenntartást biztosítani képtelen magánvállalkozásba, melyet kénytelen volt rövid idő után beszüntetni. Pedig ezek az egyéni gazdálkodók voltak azok, hogy csak a kolozsvári zöldségtermelő hostátiakat, vagy a környező falvak egyéni gazdaságainak gyümölcs, tejtermék és kisállat felhozatalának minőségi termékskáláját említsem, akik a város bőséges ellátását biztosították, mindenki számára elérhető áron. Mi, a már 60-70 tavaszt látott öregek, még a szájunkban érezzük a valódi zöldségek, gyümölcsök, tej, tejfel, túró, vaj, sajt, tojás, csirke, kacsa, liba, pulyka, báránycombok, meg annyi fajta és féle, itt fel nem sorolható, már régen kipusztított termékek ízét, zamatát. Engem, személyesen elszomorít az a tudat, mikor a fogkrém, szappan és izzadsággátló spray-ízű pepszit kortyoló fiatallal képtelen vagyok megértetni az emberhez méltó ételek és italok ízét. Aztán azon már csak mosolyogni tudok, mikor a nyugat fejlett országainak tudós mezőgazdász szakértői szétkürtölik a világnak, hogy felfedezték az istállótrágyát, hogy biotermék lesz a divat és hogy az Európához való felzárkózás kapkodásában már nálunk is miniszteri rendszabályozás biztosítja a bioskodást. Ezeket hallván, a melegágyak gondozásában megöregedett földműves és állattenyésztő, azon kívül, hogy: Uram bocsásd meg nekik! Nem szól semmit. Gondolom, már válogatják a reklámhölgyet, aki a képernyőkön biokaralábélevelekkel incselkedve csalogatja majd a 25.-ik életévüket be nem töltött, számítógép kezelésében jártas, angol vagy német nyelvet beszélő, kötetlen szabadidővel rendelkező hölgyeket a bioháziasszony-manager „intenzív” oktatást biztosító alkotótáborokba és aztán már remélhetem, hogy kapható lesz, a csak juhtejből készített biocheese, meg a röfögő biopigham vákuum csomagolásban. Aztán mi öregek még emlékezünk arra a Kolozsvárra is, melynek főterén, központi és külvárosi terein és utcáin egymást érték a kiskereskedők üzletei és a kisiparosok műhelyei. Ki ne emlékezne a Heller & Molnár vagy Szabó Jenő textil üzletekre, a „Magyar Bolt” áruházra, Király bácsi könyv és kotta szaküzletére, a Deák & Tibád papír –írószer és nyomtatványáru kereskedésre, Nagy Sándor rövidáru, Lőrincz Béla selyem, Szász Erzsébet dísztárgyak és játékáru üzletekre, meg a Blazsik férfidivat, a Gecse sport és tornaszerek, a Deák cipő, a Bacsenszky óra és ékszeráru boltokra, a Réz Karola virágüzletére, a Hintz patikára, vagy a Borbáth drogériára, a Dajbukát déligyümölcs és csemege kereskedésre, aztán Felméri József bőrdíszműves műhelyére, a Fejér férfi és a Karola női kalapszalonokra, a Sorompó sapkakészítő műhelyre, Terka néni kesztyűs boltjára, a Katona férfi-ing és fehérnemű vagy a Fehér női-alsónemű varrodákra, a Székely női divat és a Bíró férfi divat szabóságokra, Búcsy bácsi hangszerjavító műhelyére, a Daly féle aranyműves és ékszerész műhelyre, Szabó Dénes fényképész laboratóriumára, a Gergely órás, a Győne asztalos vagy a Gajzágó köszörűsműhelyekre, és sorolhatnám tovább a létezett termelő iparágak és a szolgáltatások művelőinek műhelyeit, az élelmiszer és hentesáruk kereskedéseit, a vendéglátó ipar meghitt de hangulatos cukrászdáit, étkezdéit és mindazon tényleges kisiparosok és kiskereskedők népes táborát, akik legtöbb két inassal és egy vagy két segéddel dolgoztak. Hát annak a Kolozsvárnak a lakósai, foglalkozásra, nemre, vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül, még egyéniségek voltak, akiknek életkörülményei, életmódi, életrendi valamint életfeltételi igényeit kielégíteni szükségeltetett az a sokféle, az iparművészet szintjén dolgozó és termelő kisiparosság, valamint a mindennapi minőségi élelmet megtermelő egyéni gazdálkodó. A mai nagyipar igénytelen és ízléstelen széria fuserjai akkor nem találtak volna vevőre, miként a mai vérszegény, színtelen és ízetlen előre csomagolt, mélyenhűtött tyúktól akkor, még egy házőrző kutya is elfordította volna az orrát.
Kolozsváron születtem és azt a már szinte hét évtizedet itt is éltem le, át és túl. Ezért szorítkoztam a fentiekben csak néhány olyan kolozsvári kisiparos és kiskereskedő nevének említésére akikkel gyermek és fiatal koromban személyes kapcsolatban voltam. Későbbi kutatásaim és értesüléseim szerint azonban, a kisipar és kiskereskedelem mint társadalmi tényező hasonló szerepet vállalt fel és töltött be Erdély többi magyar városaiban is. Erdély történelmében egészen 1948-ig, a kisiparosok és a kiskereskedők alkották az ország gazdasági életének a vérkeringését. Ők voltak az erkölcs, a becsület, az emberi életszínvonal alapjai és mindenek felett a HIT gyakorlói. Tehetségük felismerése és annak tudatos, alkotó munkába állítása által lettek országépítőkké és váltak Erdély gyökereivé. Mesterségük ismerete, a szakmai büszkeség valamint az önmagukkal szembe támasztott életigényük, egyéniségük nem engedte, hogy szolgai sorsot válasszanak. Ha szükséges volt, saját kezeikkel készített fegyverekkel védték szülőföldjüket, apáik örökségét, családjukat, mert nem jövevények és szolgák voltak hanem örökösök.. Az ő soraikból nőttek ki népünk nagy gondolkodói, tanítói, tanárai. Jóhiszemű méltányosságuk a szülőföldhöz való hűség jegyében, megpróbáltatásnak tekintve, megtűrte grófjait és báróit. Etette, itatta, ruházta őket és lovaikat is patkolta, de nem mint szolga, hanem mint az államnak adót fizető; - falú kovácsa. Az ő áldásos munkáiknak az eredménye, hogy tájegységenként volt hagyományos viseletünk, bútorunk, házunk, konyha és használati kellékeink és a földműveléshez és állattartáshoz szükséges eszközeink. Az ő érdemük, hogy voltak száj, népi és nemzeti hagyományaink. Az 1948.-ban hatalomra léptetett bolsevista önkényuralom csupán a nagyipar rabjaivá tudta tenni őket de szolgákká, soha. De ez a rabság, erdélyi társadalmunknak eme érdemes rétegét vadul megtizedelte, idő előtt kivénítette és a maradék alkotó kezeket a széria gyártás bilincseiben robotokká merevítette. Aztán ma már nem is szomorú, hanem egyenesen kétségbeejtő, hogy ez a káoszban hömpölygő liberalizáció milyen válogatott valutamániás módszerekkel igyekszik eme vajúdó kisembereket végleg megsemmisíteni, kiirtani. Hát engem személyesen ezeknek az át és túlélt embereknek a sorsa aggaszt, és nem a külföldre csúszó-mászó eminensek sorsa, vagy az anyaországba ingázó csencselők helyzete. Mert ha ezeknek a gyökereknek a még életben levő hajtásait nem leszünk képesek most életre hívni, a közeljövőben az Európaház internet adatbázisában az erdélyi magyar, mint olcsó munkaerő, szófecsérlő de potenciális bóvli vásárló lesz kódolva.
Ezért gondolom, hogy szülőföldünkön, Erdélyben, nekünk a gyökereknek, akik a Teremtő Atyánk kegyelme által mindmáig képesek voltunk túlélni a megpróbáltatásokat és volt hitünk, akaratunk és erőnk harcolni és legyőzni a Sátáni hatalmasságokat megőrizve a feltámadt Krisztusba vetett hitünk és lelkiismeretünk tisztaságát, ezért most, talán még mint soha, olyan reménységre és bizodalomra van szükségünk amely képessé tesz, hogy bátran kimondjuk, hogy nem vagyunk jövevények, zsellérek vagy szolgák, hanem atyáink örökösei, az Úr Jézus KRISZTUSBAN. Mert úgy szerette Isten az ő Teremtett Világát,hogy azon minden teremtett népének szülőföldet és létteret adott, ezért lehetünk mi is ma itt, atyáink földjén erdélyi magyar örökösök. Meg és fennmaradásunk és hogy legyen mit mi is örökségül hagyjunk, megfellebbezhetetlenül kötelez, hogy atyáink örökségét helyreállítsuk és hagyományainkat az életünk minden terén gyakorlatba ültessük, alkalmazzuk. Emlékeztessük végre Európát, hogy Istennek egyetlen népét sem lehet kiirtani még pápai koronával, inkvizícióval, fasizmussal, bolsevizmussal vagy kapitalista piacgazdasággal sem. Ebben a szenvedélyes milleniumi ünneplések és tűzijátékok közepette sem tudok nem elgondolkozni István királyunknak az Úr 1000. Esztendejének október havában a 9. Napon kiadott királyi parancsán, ami így hangzik:
„II.Szilveszter pápa tanácsolása folytán határoztatott, hogy a magyarok, székelyek kunok,valamint az egyházi magyar keresztény papság általis használt régi magyar betűk és a jobbról balrai, pogány rovásírás megszüntetődjék és helyette latin betűk használtassanak...valamint pedig, akik régi, pogány iratokat beadnak 1-10 dénárig kapjanak jutalmat. A beadott iratok és vésetek pedig tűzzel-vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra való emlékezés és visszavágyódás megszüntetődjék.”
Aztán ma, amikor ezt az ezer éve kiadott királyi parancsot olvasom, arra a következtetésre jutok, hogy azok az 1-10 dénárral jutalmazott beszolgáltatók, ilyen Európa rajongó politikusok, menedzserek voltak. De, hogy milyen magyar keresztény irodalmat adtak el és pusztíttattak el tűzzel-vassal, azt csak sejteni lehet. Az már viszont ismert történelmi valóság, hogy a magyar nyelvet latinra cserélték látványos mise és rózsafüzérek áhítatában, miként a piacgazdaság angolja oldja fel anyanyelvünket a színes internet mániában. És közben azon tűnődőm, hogy nem jutunk e mi is a későn eszmélő István sorsára? Hogy mikor örököseinket fogjuk keresni, szembe jön majd velünk is egy orgyilkosoktól megsüketített és megvakított Vazul. Így aztán magyar király lett Orseolo Péter velencei dózse, István nővérének a fia, kinek egyik jelmondata az volt, hogy: „Magyarország neve a nyomorúság szóból származik, legyen hát sorsa nyomorúság” és a maradék magyar várakat és erődítményeket németeknek és olaszoknak adta, nekem ma, az ő fennhéjázó modora, annyira hasonlít a mai idegen „befektetők” és számos „magyar” politikus vezéregyéniségünkhöz, akiknek hasonlóképpen idegen a nép akit képviselnek és ezért nekik is a jelmondatuk, hogy a nyugati befektető nélkül életképtelen, nyomorult nép ez az erdélyi magyar. Akkor az a velencei dózse tehette mindazt amit tett, mert a nemzetét féltő, hazáját szerető és népének ősi hagyományait tisztelő és élő Koppányt, István nagybátyját, Somogy és Tolna hercegét a bajor Vencellin lemészárolta, aztán István királyunk már csak a nyugathoz való felzárkózni akarásának bizonyításaként Koppány testét négybe vágatva négy város kapujára szegeztette, nagyapját Erdély fejedelmét elfogatta, az idegen uralom ellen fellázadó magyarokat is elpusztíttatta és javaikat az őket legyilkoló idegen, nyugati lovagoknak ajándékozta. Így lettek a szabad magyar kézművesek és iparosok földönfutóvá és így kerültek a szabad magyar földművesek jobbágy sorba. Így taposták akkor sárba a magyar hagyományokat és így irtották tűzzel-vassal a nemzeti gondolatot. No, de aztán az már megint csak saját és egyéni véleményem, hogy a mai Vencellinek is a fejlett nagyipari tőke szolgálatában a hagyományos gyilokkal vagy ultramodern géppisztolyaikkal csak úgy egymás között gyilkolgatja egyik a másikat, vagy riválisaikat tétetik el láb alól. Mert ők, ugyancsak hagyomány tisztelők és következetesek gonoszságaikban, mert ma is fő céljuk, hogy megöljék a lelket és a testet robottá tegyék. Akármilyen feldolgozásban és megvilágításban is olvasom ezt az ezer éve történt tragédiát vagy „korona story”-t, nem találok mást csak párhuzamot. Ha nézem azt 1-10 dénárral jutalmazott beszolgáltatót, látom az 1948-ban szociálista szektorrá lett történelmi egyházakat amint 1989 után euróért terelik a nyájat a nagytőke banktemplomaiba és látom az –izmusokból, a színes-tarka –áciákba átigazoltakat és a –kezét csókolom- helyett, a máról-holnapra –helloout- kiáltókat. Ha nézem az akkori földönfutóvá és rabbá tett kézművest és kisiparost vagy a jobbággyá tett szabad parasztot, látom apámat 1948-után a nagyiparban megmerevedett kezekkel és visszafojtott könnyekkel, napi nyolc órán át, szabvány lakatokat köszörülni és látom a kollektív gazdaságban saját földjén napszámosként munkaegységet teljesítő magyar földművest és 1989 után már csak megkeseredett lélekkel tudom szemlélni amint kiégetett földjeinkre, megtizedelt, elgyötört népünkre rátörtek az ideszabadított külföldi nagytőkés bóvli gyártók és árusok. Aztán őszintén szólva, nekem személyesen, mint egy öreg, erdélyi magyar kisembernek az is fáj, hogy ugye az akkori rabbá lett kézművesnek vagy jobbággyá lett parasztnak megadatott az a kiváltság, hogy tanúja lehetett, mikor az eladott országa és a kiszolgáltatott népe láttán, István, a nyugat koronázta magyarok királya tévedéseit belátta, magára talált és bűnei terhe alatt sírni tudott. Fáj nekem a jelen, mert én úgy látom hogy nálunk, itt Erdélyben, most vannak folyamatban azok az ármánykodások, melyekkel a ma szókimondó és népe ügyét munkálni akaró Koppány és pártfogói Vencellinjeít „akció”-ba indították. De azt remélni, már nem merem, hogy lesz egy magára találó, bűnbánatot tartó és e felett sírni képes Istvánunk. Ezért imádkozom, hogy rendeljen az Úr, fölénk, vajúdó erdélyi magyarok fölé, olyan gondolkodókat, bár egy vagy két RMDSZ képviselő és szenátor személyében akik képesek átérezni és megérteni, hogy a kézműipar és kis kertészet halálból való feltámasztása ma olyan feladata népünk vezetőinek, melyet ha nem teljesítenek, a történelem múzeumába rakják nemzetünket. Milyen üdvös volna végre megérteni, hogy hagyományok gyakorlata és megélése nélkül halott az anyanyelv, miként halott a cselekedetek nélküli hit is. Hiszen ékesen faragott, színezett bölcsőink már régen csak emlékek, maholnap nem lesz ki faragjon kopjafát és egy pléhdobozba ömlesztett hamvainkat egy megváltott leltári szám őrzi majd a bér lejártáig, mit aztán a számítógép, a kiadó rovatba iktat.Nagyszüleink otthonosságot lehelő bútorai helyén, fűrészpor lemezből tákolt ládák alázzák az emberi méltóságot. És amikor annyira igénytelenek lettünk önmagunkkal szemben, hogy anyáink búzalisztből dagasztott káposztalapun sült kenyerét, egy ilyen mai divat kotyvalékra cseréltük, hát szánalmas képet mutat szólamokban tengődő identitásunk. Aztán mikor sutba vágtuk és szégyelljük nagyapáink, nagyanyáink viseletét, emléküket és sírjaikat gyaláztuk meg. Mert egy farmerbe, adidasba, reklámpólóba öltözött, fején a szemellenzőjével hátrafordított zsoké sapkás valaki, lehet ugyan a magyar nyelvet is ja,ja,jajázó vagy okézó, meg ilyen vagy olyan vízumokkal rendelkező, globalizált világpolgár, de magyar soha. Mert reánk is vonatkozik az írás: „ Ti vagytok a földnek savai; ha pedig a só megízetlenűl, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek. „ A megízetlenűlés folyamata pedig pusztító árként sodor és miként elragadta hagyományainkat, azonképpen eme: –vak vezette világtalant- hőbörgő világtébolydában, egykor ékes magyar nyelvünk is, a világnyelvek tengerének fenekére lesz iszapolva, rovásírásos irodalmunk, Mátyás Corvinái mellé. Úgy érzem, hogy ma, amikor Erdélyi Magyarságunk a történelem tűhegyén áll, a nemzetmentők feladata nem a konferenciázás, rövid vagy dinamógatyás nyári egyetemistáskodás, kortesízű jellemigazoló pereskedések és kampányszólamok plakátozása, hanem a CSINÁLÁS.
A HAGYOMÁNYAINKAT EREDETI FORMÁJUKBA visszaállítani, átépíteni és újjáépíteni egyedül hivatott és képes kézműiparunknak a létrehívása és életképessé tétele nem igényeli az alapítványok hókuszpókusz és abrakadabra valuta eltüntető és igazoló iratok elővarázsolásának a bűvészetét, sem világbankok szakértőinek, sajátos történelmi múltunk adta jelen gondjaink megoldására érvénytelen fecsegését. Mi vétkeztünk és mi bűnhődtünk, térjünk hát végre magunkhoz, lássuk meg, értsük meg és érezzük meg az ujjunkra égett gyertya perzselő lángját, kérjük Isten áldását és akkor a megoldás kézzelfoghatóan egyszerű.
1.- /a. Erdély szerte számba kell venni a még élő, alkotni képes és akaró kézműveseket személyi adatlapok alapján. Az adatlapnak tartalmaznia kell a következő adatokat: a kézműves mesterségét, a szakmája keretében az általa ismert hagyományos tárgyakat, használati kellékeket, díszítő elemeket és dísztárgyakat, külön rubrikában feltüntetve az illető mester eddig saját kezűleg készített termékeit, valamint mindazon szerszámoknak a leltárát melyek a jelenben tulajdonában vannak és használhatók, külön feltüntetve a meghibásodott de kijavítható szerszámok megnevezését és darabszámát, úgyszintén a mesterség folytatólagos gyakorlásához , a mesterember által igényelt szerszámok jegyzékét.
Külön lajstromozni kell azokat a magukra maradt és még munkabíró szegény földművelőket, akik kis mezőgazdasági területek tulajdonosai de annak művelése is gondot okoz, netán lehetetlen a számukra. A gazda magyarázata szerint fel kell jegyezni a föld milyenségét, azaz, hogy szántó, legelő, terméketlen vagy erdő, valamint azt, hogy milyen mezőgazdasági eszközökkel rendelkezik és szándékozik e továbbra is földműveléssel, vagy állattenyésztéssel foglalkozni, ha mód adódik arra.
/b. Erdély szerte, tanyákon, falvakon, községekben és városokban egyaránt, elbeszélgetve az idősebb és öreg magyar anyókákkal és bácsikákkal, leltárt kell írni az általuk ismert és használt, valamint szüleiktől és nagyszüleiktől ismert és örökölt mindenféle tárgyról, ruházatról, azoknak használatáról az idő és alkalom függvényében, a bútorokról, azoknak rendeltetési helyéről, nagyságukról és darabszámukról, a konyhában szükségeltetett, a gazdasszonyok által használt eszközökről ,a fonó-szövő, varró, és horgoló, kötő és stoppolófa kellékekről, a gazda kéziszerszámairól, istállóeszközeiről, az iga és járomba fogás szerszámairól, hámokról, nyergekről, szekerekről és fogatokról, valamint nagyanyáink megszokott mindennapos de alkalmakra készített ételeiről, úgyszólván minden olyan használati és dísztárgyról, attól függetlenül, hogy miből készültek amire öregjeink még emlékeznek.
/c. Ennek a számba vevő és leltárkészítő tevékenységnek nem lehet munkabére vagy honoráriuma, mert ez nem egy pályamunka, nem egy licitáció és nem doktorátusi diploma dolgozat, miután előléptetés jár, ez egyszerűen egy hazafias szolgálat a nép és a nemzet iránt. Ezért a leghivatottabbak e magasztos feladat elvégzésére, erdélyi magyar népünk papjai és lelkészei. Úgy vélem, hogy az ökumenikus igyekezetek jegyében egy olyan áldásos szolgálat ami erkölcsi és anyagiakban kifejezett haszonnal jár, mert egyrészt a nép azt fogja érzékelni hogy papjai és lelkészei vallási hovatartozásuktól függetlenül, a megmaradásunkat biztosító cél eléréséért, összefogásban, vállvetve munkálkodnak, másrészt pedig ezen ökumenikus tevékenység nem igényli, a felekezeteknek egy tényleges egyesülését és egyházvezetői tisztségek megszüntetését. Ezért hiszem, hogy adott esetben az Úrnak méltatlan bár, de elhívott szolgái örömmel teljesítik ezen üdvös feladatot, a lelkészi hívatás és a papi kötelesség követelte lelki gondozó családlátogatások üdvös alkalmával, vagy az egyházfenntartási adók beszedése keretében Még csak annyit jeleznék itt, hogy ne ijedezzen senki, mert nem ezer számokra kell majd körmölni az adatlapokat, hiszen oly kevés már a magyar magyar, és elenyésző már sorainkban a valóságos kézműiparos.
2. /a. Erdély szerte a Magyar Egyházak készítsenek kimutatást az elhagyott és elnéptelenedett, volt harangozói, kántori, lelkészi, papi lakok épületeiről valamint minden olyan más egyházi tulajdonban lévő elhagyott, vagy a jelenben idegeneknek bérbe adott épületekről, vidéken vagy városon melyekben nem egyházi foglalkozásokat végeznek, feltüntetve az épületek lakható, javításra szoruló vagy lakhatatlan állapotát.
/b. Hasonlóképpen az erdélyi magyar Egyházkerületek készítsenek egy valós kimutatást a tulajdonukban levő és parlagon heverő szántóföldekről, legelőkről és erdőkről.
/c. Gondolom, hogy ennek a kimutatásnak az előterjesztése, egy xerox másolat készítésén kívül nem kér és nem okoz különlegesebb erőfeszítést, fáradságos terepszemlét vagy telekkönyvi búvárkodást, Egyházmegyéink érdemes kurátorainak. Mert hiszem, hogy a jelenbeni vagyonát féltőn szerető és az egykor elkobozottakat visszakövetelő Egyházaink, napra vannak ingó és ingatlan vagyonuk nyilvántartásával. Ilyetén, ezen kimutatás xerox másolatainak elkészítési költségei fedezhetők egy kis perselypénzből, és úgy az első pont alatt kért, mint a második pontban igényelt kimutatások papír és írószer anyagának költségeit fedezni lehet, valamilyen évfordulói jelentés, feleslegesen nagy számban nyomtatott példányszámainak ésszerű csökkentése által és nem szükséges e célra, külön dollár, márka vagy forint támogatások kéregetése, hanem csupán annyi, hogy figyeljünk az Írásra, mely arra tanít, „ Hogy ne legyetek restek, hanem követői azoknak, a kik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket.”
3. Érdekképviselőink, egyházi Méltóságainkkal egyetemben intézzenek egy felhívó kérelmet Erdély módosabb keresztény és keresztyén magyarjaihoz, hogy hazafiúi érzelemtől fűtve, a hirdetett atyafiságos összetartás és a talpig hű becsület jegyében, tegyenek a feleslegből egy keveset szülőföldjük és népük oltárára az által, hogy az idegen kufároknak valutáért bérbe adott helyiségeik közül, az ocsmányabbat adják bérbe egy termelni akaró magyar kisiparosnak, méltányos bérért és az országunkban érvényes pénznemért. Emlékezetbe idézve, hogy szülőföldünk történelme számon tart olyan magyarokat, akik, mikor megmaradásunk volt a tét, a harangokból ágyút öntöttek és az ekéből kardot kovácsoltak és annak idején még voltak olyan nagybirtokosaink is akik jövedelmeiket nem külföldi kéjutazásokra pazarolták és nem külföldi bankokban kamatoztatták, hanem a hazai kisiparosokat és földműveseket támogatták azáltal, hogy a művelődés és a kultúra intézményeinek építéseit és felszereléseinek készítéseit és élelemmel való ellátásukat reájuk bízták, velük végeztették, valamint saját kastélyaiknak építését és annak bútorzatát, valamint ágyneműjét, terítőit, takaróit, függönyeit, ruhatárát, gyermekeik számára a játékokat, használati tárgyaikat, istállószerszámaikat s még utazási kellékeiket is hazai mesterekkel készíttették és asztalukon hazai volt az étel, meg kenyér volt a kenyér és bór volt a bór. Tették mindezt azért, hogy az iskolák és a bentlakások termeiben magyar legyen a bútorzat és az étel, mert akkor még dicsőséget jelentett, ha egy idegen mikor belépett egy iskolába, templomba, lakásba, hivatalba, színházba vagy vendéglőbe rögtön észrevette, hogy ott magyarok tanulnak, imádkoznak élnek és szórakoznak. Tudom, hogy a ma gazdagjaitól egy ilyen hozzáállását a dolgokhoz elkívánni dőre álom, de az igazság elhallgatása bűn, a kimondásáért kapott lebunkózás, vagy bolondnak nyilvánítás pedig, a lebunkózott érdeme és a bunkózó műveletlensége. Ezért mégis remélem, hogy egy ilyen felhívó kérelem több Istenfélő, igaz magyart találna Erdélyben mint ahány igaz embert talált egykor az Úr, Szodomában és Gomorában. Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.
4. Az első, második és harmadik pontok adatait rendszerekbe csoportosítva kialakulnak a megalapítható CÉHRENDSZEREK. Figyelembe véve az adott helyzetet, leszűrve a múlt tanulságait, a jelenben sajátos módon kell újraszervezni a Céheket. A lényeg a földek és művelőik ésszerű osztályozása és az egyéni igényekkel megegyező és azokat kielégítő egyéni vagy közösségi termelő munka beindítása. A kézműipar, nép és iparművész mesterek Céhjeinek esetében pontosítani kell a következőket: Itt csak olyan mesterek és kézműiparosok jöhetnek számba akik egyedi darabokat készítenek, tiszteletben tartva a hagyományos tárgyak sajátosságait. Mivel ezeknek az embereknek legnagyobb gondjuk, hogy nincs létterük, nem rendelkeznek műhelyhelyiségekkel és termékeik számára nincs megfelelő és méltó bemutató kereskedelmi egységük. Ezért a felhasznált nyersanyag, a mesterség sajátossága és a mesterember igényeit mérlegre téve, megkülönböztetett figyelemmel kell elvégezni a létező, vagy felkínált, műhelyeknek megfelelő helyiségek bérletét és leosztását. Ezek után a műhely munka beindulása már részlet kérdés és a mesterek dolga. Nem lehetnek ezen kézműves céhek tagjai a nagyipari gépekkel és több munkást foglalkoztató, szériagyártó ipari középvállalkozók, mert ők nem a hagyományos minőségi és művészi kivitelezést gyakorolják, hanem a tőkehaszon „legionáriusai”. Azok a Céhek, amelyeknek tagjai egyházi tulajdont képező ingatlanok 50-99 évre érvényes engedményes bérlői szerződést kötnek, a Céh kötelességének és feladatának tekinti a bérelt ingatlan és környezetének gondozását, ha a bérelt épület pár lelkes szórványgyülekezet, vagy hívek nélküli, volt lelkész vagy papi lak, a Céh az épület és a hozzátartozó templom tatarozását a tulajdonossal kötött, külön egyezség érvényében kivitelezi és azután a karbantartási munkálatokat végzi, attól függetlenül, hogy az épület műemlék vagy sem.
A Céhrendszer, minden városában vagy községében állandó jellegű, eladással egybekötött termék kiállítást nyit, és keretében vendéglátóipari egységeket is létesít, amelyekben kizárólagosan a hagyományos magyar konyha étel készítményeit szolgálják fel és árusítják, cigány zenekarok közreműködésével
A Céhrendszer, szerkezeti felépítése, valamint tevékenységét irányító rendszabályok megalkotása a megválasztott Mesterek Tanácsának feladata.
Végezetül még csak azt a véleményemet pontosítom, amivel kezdtem. A sok ismert eset és személyek közül csak egyet idézek:-Nem sajnálom azt a fiatal magyar, történelem szakot végzett tanárt, aki nem tartotta „karrier”- nek, hogy szülőföldjén, egy magyar kisdiáknak, az elfeledtetett Roga Korona történelmét magyarázza, és a magyar alföldre menekült uborkát kapálni, piaci árus lenni, hogy naponta követhesse bankbetétje kamatainak valuta árfolyamát. Hát befutott lakáj, bárok sepregetője, egyszóval szolga, vagy kemény valutáért limuzinokon száguldó robot bárki lehet és ha a húst pótló szója masszát ma, már nálunk is külföldi „specialitás” – ként árulják is, a hívatásérzetet pótló –izmusokat és –áciákat még nem sikerült klónálni, ezért ugye, történelem tanáriságra, valamint annyi más, nemes és emberi hívatásra, még mindig születni kell. De amint ezt is írtam az elején, érdekel az itthon maradtak és magukat atyáik és szülőföldjük örököseinek érző atyámfiai sorsa, mivel én is közéjük számláltatom. Mert az örökség kötelez és az örökös feladata nagyon nehéz, de magasztos feladat, mikor nem elherdálni, hanem megőrizni, gyarapítani és utódainak továbbadni akarja azt. Ezért elsődleges célja, olyan további örökösöket nevelni és felkészíteni, akik képesek lesznek és hívatottnak fogják érezni magukat atyáik hagyatékainak méltóságára. Ezért írtam le fenti gondolataimat.
Nem szeretném ha valaki is úgy értelmezné jelen soraimat, hogy valakiket buzdítok valamire, vagy valamilyen közösséget meg akarok osztani, netán az a vád érjen, hogy valakiket is le akarok beszélni a kivándorlásról. Nem! Nem teszek mást mint élek alkotmányos állampolgári jogaimmal és véleményt nyilvánítok. Mert nem tudok egyetérteni azokkal a vezetői és közvéleményekkel, amelyek állandóan csak sírnak, hogy itt nincs lehetőség, itt nem hagynak érvényesülni és kéztördelve térdelnek az idegen befektetők előtt, de nem merik őszintén és bátran kimondani, hogy ki mit nem hagy, és mit akartak és ki nem hagyta. Hát az én személyes véleményem, hogy mint a múltban, a jelenben is csak olyan helyzetben vagyunk, amilyet mi idézünk elő, meg és eltűrünk, mert ha forróság van meghúzódunk valamilyen árnyékban, a hidegben pedig valamilyen kályhához somfordálunk. Személyes véleményemet igazolni vázoltam a Céhrendszer példáját, mert most nem politizálni, megalázó, megalkuvó szövetségkötések után kell szaglászni, felesleges emlékművek avatásával, kirakati zászlóbontásokkal izgatni a szélsőséges rétegeket, hanem csinálva csinálni, a saját erőnkből beindítani azt a folyamatot, amely gazdasági tényezőkkel egybefog, kialakít és felerősít egy olyan életképes földművelő és kispolgári réteget, mely képes lesz atyái örökébe lépni. Ennek a hagyományokat visszaállítani, azokban és azok által élni, egyedül képes kisgazda és kisiparos nemzedéknek lesz hivatásérzete és önmaga teremtette lehetősége magyar anyanyelvünket megőrizni és továbbadni. Azt a nyelvet, amelyről a közismert és érdemes angol nyelvész Sir John Bowring azt állítja, hogy: „ E nyelv a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb, legfényesebb emléke….A magyar nyelv eredetisége –eredete- csodálatos tünemény. Aki megfejti, az isteni titkot boncoland, annak is az első tételét. Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Isten, s az Isten vala az Ige.” Aztán amikor az ilyen értelmű, tudományos értékű véleményeket, a Torma Zsófia régésznő által, Tatárlakán feltárt három képírásos agyagtáblácska, vagy számos más régészeti lelet fényébe teszem és a képírást, mint a rovás és ékírás anyanyelvének vélem, hát arra hajlok, hogy kétségbe vonjam, a díszes csomagolású „ finnugor eredet” és az „István adta keresztyénségünk” latin vallás dogmatikusok és nyelvészek termékeinek valódiságát, és még arra is gondolok, hogy ez a termék nem e haladta már túl, a minőségét megőrző dátumát. Ilyetén, ha népem múltjába tekintek a történelem messzelátójával, forgatva annak adat és lelet lencserendszerét, tisztán látható lesz számomra, hogy István idegen lovagjainak és szerzeteseinek miért volt elsődleges fontosságú a magyar szabad parasztok jobbággyá tétele és a magyar kézműiparosoknak miért kellett, a vándor szerzetesek kolostorainak és a kóbor idegen lovagokból magyar nagybirtokok uraivá lett bitorlóknak, a rabjaivá lenni. Mert, ha nem igázták volna le idegen zsoldosok által a magyar király kérésére azt az értelmes, érdemes és békés magyar népréteget, nem lehetett volna latinizálni Attila és Árpád nyelvét. No, ha így nézem történelmünket, hát úgy rémlik, hogy túlontúl nagy árat fizettünk egykori királyunk, pápa szentelte koronájáért és azért a művi keresztény vagy keresztyénségért, amely amint úrrá lett felettünk, a leigázott népet kereszteskatonákként mindjárt gyarmatosító hadjáratába sorolta, törököt és arabot ölni a „szent földre”. Bűnbocsánatot ígérő „részvényeket” kellett vásárolnia a magyarnak is, hogy részese lehessen a pápa ígérte üdvösségnek, de mikor a tatárok réánk törtek, magunkra hagyott a Szentszék, hogy mentsük csak meg egyedül Európát. Aztán a középkor szent inkvizítorai, szent kínzókamrákban, szent kínpadokra vonták a gondolkodókat, a „bűnös lázadókat”, mielőtt egy szentelt máglyán elevenen elégették őket. No, de mikor Mátyás gondba volt a pogány törökkel, a Szentszék mélységesen aggódott és most már kérte a Fekete Sereget, hogy ne engedje Rómába a pogányt és a nagy aggódások közepette elvesztek a Corvinák és nemsokára már országszerte máglyán égtek a protestánsok magyar nyelvű bibliái. Közben a gyarmatosító hittérítők kiirtották egy földrész bennszülött indián lakosságát, hogy felépíthessék korunk Bábelét. Aztán, miután igent bólintottak a magyar forradalom vérbefojtóinak, imádkoztak a vértanúk lelki üdvéért. A trianoni ítélethozatal után megmagyarázták, hogy jobb nekünk feldarabolva üdvözülni, semmint ősi egészünkben a tisztítótűzbe jutni. Így hát feldarabolva volt erőnk túl élni a fasizmust és a bolsevizmust. Így, most már remélhetjük, hogy miként ezer éve II. Szilveszter tette, napjainkban, egy millenáris gesztus keretében II. János Pápa, újra tanácsadónk lesz, és koronánkra egy új gyémántot tűzve, bevezet a Schengeni euró, nemzeteket és nyelveket összeőrlő csodamalom garatjába és akkor a felgyorsult, fejlett országok menedzserhada vezette reform globalizáció, rekord idő alatt nemzetközivé és országtalanná fejleszti a balga és a dolláréhes magyart. Mert hallottuk ugye, hogy –Világ Proletárjai Egyesüljetek- ma pedig, a fejlettséget reformáló aktivisták ezt már ugye így hirdetik: - Schengeni Vízumot Mindenkinek-. Igy ha a jövőbe nézek, látom a ma született, magyar csecsemőt, amint úgy ötven év után, nagyszülői földjén, ha meglát majd, még egy templomot, mit nem alakítottak még üzlet- vagy bankházzá, amint csodálkozva így szól az idegenvezetőhöz, hogy: what is this ? Hát, ugye ha akarom így is láthatom az elmúlt évezredet, a jelent és a jövőt. Ezért majd tisztelettel fogom kérni az illetékeseket, hogy az ilyen megátalkodott, magukat örökösöknek tartó egyéniségeknek, világszerte elfogadott amerikai mintára, létesítsenek, egy magyar rezervátumot, itt a szülőföldünkön.
No, de a múlt volt amilyen volt, és mindenki lássa és értékelje ahogy akarja és ismereteinek megfelelően gondoljon és képzeljen amit akar. De a jövőt, mindig a múlt jelene építi. Ezért a most történő jelenünkben, én azt találom becsületes megoldásnak, hogy ne jajveszékeljünk és kéregessünk, hanem hittel és bátorsággal cselekedjünk, hogy a jövőnkben ne legyen megint olyan „ der, di, dász”, vagy „dáváj csász”, hanem legyen a mi jövőnk, csak egyszerű, testvérként imádkozó és termelő, a javakat az emberi méltóság értékelésében élvező, szabad és független, testvéri; „jó napot” és „bună ziua.”
Ezért, én úgy képzelem, erdélyi magyarságunk számára, a jelenben, a gondviselés vezette, járható út, ma utoljára tette azt a kitérőt, hogy egy felerősödött és életképes kispolgári életközösség, szoros kapuja elé vezetett, és most rajtunk áll, vagy bukik, hogy belépünk az áldásos verejtékkel szerzett megmaradásba, vagy felelőtlenül, egymást vagdosva, bálványainkat körültáncolva megyünk tovább a fényes, de langyos felolvadás szolgaságába, szolgaság, melynek zsoldja a halál. Az üzekedők és fondorkodók ármányai a többséget tétovázni késztetik, a kevés maradék pedig, aki gyökérnek tudja és örökösnek érzi magát, vezetőinek ledorongoló kritikái, kerékkötései, valamint az idegen „szakértök” lenéző gúnymosolyainak ellenére, hívő akarattal, lankadatlan reménységgel szülőföldje és népe feltámadásában, végzi névtelenül, kitartóan, országépítő munkáját. Hát ezeknek az embereknek a sorsa érdekel, ezeknek sorsát hordom szívemben.
Ezért szeretném, ha az RMDSZ hű maradna nevéhez és születési anyakönyvi kivonatához. Felhagyna az üres beszédű politizálással, a semmit mondó felzárkózás meg reformok folytatása szólamokkal, ha nem folytatna szélmalomharcot többségi és kisebbségi jogok mondvacsinált ígéretek ígérgetőivel és nem mosolyogtatná meg újra és újra az érdemi Köz véleményét az ilyen meg olyan szövetségek meg koalíciók igényelte színváltoztatások igazolásaival. Hanem konkrét, teljesítési határidőbe állított, és mindenki számára érthető, de félre nem érthető programnyilatkozattal, állna polgárai elé, melyet, mint valóságos érdekképviselet, lehetősége van megvalósítani törvényes keretekben és erre kivitelező és alkotóképes, a feladatokat felvállaló és a lelkiismeretes teljesítést garantáló, a felelősségre vonás terhe alól nem mentesíthető érdemes képviselő, szenátor és szakértő közösséggel rendelkezik. Ezt bátorkodtam egy példával, a Céhek megvalósítható lehetőségeinek a felvázolásával bemutatni. Mindezek persze csak egyéni és személyes véleményeim, de lehet, hogy alkalmazásuk, adott esetben gyarapítaná az urnák elé járuló magyar szavazók számát és még hozna a konyhába, néhány mandátumot.
Azt azonban őszinte szívvel üzenem minden örökös magyar testvéremnek, hogy ne törjenek le, ha hitükért, Istenbe és a feltámadásunkba vetett hitükért álmodozóknak, bolondoknak mondják őket még rokonaik és barátaik is és ne erőtelenedjenek el, ha oly sokszor gyengéknek és elhagyottaknak érzik magukat, hanem hitet nyerni és tovább harcolni, bátorságot meríteni, olvassák az Írás megtartó üzenetét: „ …a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket;…Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem. ” Mert csak így leszünk képesek csendben imádkozni, a mi belső szobánkban,… és szorgalmasan dolgozni, atyáink meghitt örökében, annak az ígéretnek a zálogában, hogy: „ A mit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen;….”Mert a mi jelen „életünk napjai olyanok mint az árnyék, melyben állandóság nincsen”. Tisztelt Jelöltek és Jelölők, a megunt meséken kívül, mondanának némi konkrétumot is ?
Muzsi András.
Kolozsvár 2000-09-19.

2011. január 7., péntek

Az ünneprontó FENYŐFA suhogása

Kedves kétlábon járó gyermek-ifjú-felnőtt-aggok tudnotok kell, hogy ezt a krónikát, az ERDŐ történelmét és utolsó idejét a BÖLCS-KÖVEK erezetein olvashatjuk.Bár az idők folyamán akár csak ma, a történész görények magyarázták és magyarázzák, tanították és tanítják az Erdő iskoláiban és egyetemein; hogy hol volt és hol nem volt, miként volt és miként nem volt, mikor volt és mikor nem volt. A filozófus rókák a hol-miként és mikort keverték és keverik, csűrték és csűrik, csavarták és csavarják. A tudós baglyok hozzáadtak és hozzáadják a miértet és azértot. Politikus hiénák bizonygatták és bizonyítják az –izmusokat és –ciákat. Báránybőrbe bújt farkasok köntörfalazták és köntörfalazzák a honnan-hovát. Oroszlán bankárok bitorolták és bitorolják az ERDŐ kincseit. Tigris, párduc, jaguár, vadmacska, hiúz Erdő-Védelmisek védelmezték és védelmezik a források tisztaságát, patakok, folyók használatát, mezők füveinek legelését és biztosították és biztosítják az őzikék és egyéb jámbor állatok számára azonosságuk, azaz “identitásuk” megőrzését. Ragadozó medvék, dögkeselyűk, vérengző cápák vezették be és szabályozzák ma is az ERDŐ birtokjogait és az általános állati jogokat és kötelezettségeket. Denevérek végezték és végzik ma is az éjjeli őrjáratokat. Pletyka papagájok, éhenkórász szarkák, varjak, bögölyök, dögevő legyek siettek és mondták el és futnak ma is értesíteni a Nagy-Sziszegő viperáit, hogy kiről és miről hogyan vélekednek a jámbor állatok. Sárban fetrengő vaddisznók társaságában vartyogó békák és vijjogó patkányok röfögnek dicshimnuszokat.
Így a Nagy-Sziszegőnek lehetősége volt és van kiválasztani, osztályozni, értékelni az értesüléseket és vérengző alattvalóit utasítani, hogy hol és mikor milyen általános és rendkívüli gyűléseket, konferenciákat kell tartani, miféle hódolatokat, áldozatokat milyen szertartások kereteiben kell bemutatni és véghez vitetni a jámborokkal. Papagájok pletykáival melyik fenevadat kell a másikra uszítani és viperái által melyik engedetlen, uralomra törekvő vérengzőt kell az útból félre állítani, megölni.
Az Erdő sportpályáin majmokkal és más idétlenkedő grimaszkodókkal milyen Banán-Érmes és Kókusz-Kéreg kupákkal díjazott versenyeket kell rendezni, hogy a szelídeket hivalkodókká, harapósokká, döfködőkké, rugdosókká, csipkelődőkké, csipdesőkké lehessen ingerelni és így a jámborokkal együtt, a véres húsra éhes torkok csapdájába csalni.
Évszázadokon át így rontotta a Nagy-Sziszegő az állatok jámborait és késztette a Nővényvilág és önmaguk pusztítására és a rontásoknak eme módjait még ma is így kényszeríti a szelídekre a tavak tükreibe, hópelyhekbe, vízcseppekbe illesztett képernyőkön.
De mindezek a sziszegések, üvöltések, vakkantások, huhogások és károgások nem tudták a BŐLCS-KÖVEK igaz erezeteit megsemmisítení és egy hófehér BÁRÁNY szelid, alázatos képét a jámbornak maradt állatokkal feledtetní, félelemtől gyötört sziveikből kitőrőlní.
Most pedig hallgassuk meg az őrőkzőld FENYŐFA súhógásaít, hogy mit olvasott ki a BŐLCS-KÖVEK erezeteíből:…
A NAGY FÉNYESSÉG FÉNYES FÉNYE elválasztotta az alsó vizeket a felső vizektől és kiemelte az ERDŐ szárazfőldjét az alsó vizekből, a tengerekből. Szírtek, hegyek, dombok, lejtők és lankák közöttí síkságokat a forrásokból eredő fólyók szelík keresztűl-kasúl ékes rendszerben és tavak kristálytiszta vizeít az enyhe szellő fodrozza. Harmat párája száll a magasba amiből esőpermet és hópelyhek esnek, húllanak vissza a talajra amiből sarjadnak a Nővényvilág megszámlálhatattlan egyedeí és betelik a szárazfőld felszine széltében-hosszában a parányí füvektől az Óríásí fákig. Mindenik a maga neme szerint terem magot, ósztódik, szaporodik. Szineik csodásak illataik örömérzést keltők, gyümölcseik ize, zamata élvezetes.
A tengerek és fólyók vizeiben halak és a vízí állatok rengetege ficánkol vígan.A levegőben színes, ékes tollazatú madár seregek röpködnek, szállnak a fák, bokrok ágaira és csicsergik, fütyülik vidám dalaikat, mit dolgos méhek zümmögése alapoz és adja a ritmust a szinpompás lepkék táncához, kik karőltve a szintén megszámlálhatattlan szárnyas bogarakkal szállítják a kítárulkozott virágokról-virágokra a termékenyítő élet porát. Lassan és biztosan haladó, kúszó hernyók törölgetik virágok szárait, bokrok venyigéit, fáknak törzseit, ágaít és mindeneknek leveleít. A szárazföld a négylábú és csúszó-mászó állatok sokaságaít hozta elő, mindeniket a maga faja szerint, hím és nőnemű egyedeket, a vizi állatok és a levegő madaraihoz hasonlóan, hogy szaporodásuk tökéletes legyen.
Közben a Nagy Fényesség Fényes Fénye kiszűrt a fényből egy kevés sötétet, hogy az Erdö,és benne e hatalmas Főldi-Kert hüvös árnyékot és pihentető éjszakai nyugalmat biztosíthasson élőlényeinek.
Így helyezi a felső vizeken kivűl levő Égre a Napot, hogy meleggel és fénnyel örvendeztesse a Földi-Kert növény és állatvilágát; és a Holdat, hogy a Csillagokkal eggyütt átragyogjanak az alkony és a sötétség homályán, hogy így a növények és az állatok szüntelen érezzék, hogy a Fény, amely életre hívta őket, ügyeli és gondviseli sorsukat. Így az Alkonyt és Éjszakát rábízta a Sötétre, a Hajnalt és Nappalt pedig a Fényre, hogy eggyütt óvják a Földi-Kertet, melyet csinálmányainak:-a Férfinek és annak társának a Nőnek adott át, hogy uralkodjanak felette, műveljék, gondozzák, növényeknek és állatoknak neveket adjanak mindeniknek a maga neme szerint, terméseiket és termékeiket fogyasszák és éljenek örökkön örökké azon.
A növények virúlva,az állatok barátságosan, hűséget sugárzó szemekkel tekintettek a nagy Kétlábúra, az emberre, engedelmesen jelentkeztek hívására és nagy, nagy figyelemmel hallgatták tanításait, bólogatva megértően, hogy ismerik munkájukat mivel az embert segíteníük kell. Eképpen lettek az állatok az EMBER munkatársai a földnek művelésében, a növények ápolásában és önmaguk ellátásában.
Az orrszarvúak, agyarasok szántották a földet. A nagy karmuak gereblyézték. Vakondokok porították. Madarak válogatták a magvakat és űltették azokat a poronyó földbe. Kicsiny és nagy ormányok öntötték a szükséges vizet a magfészkekbe frissen űltetett magokra. Kis és nagy paták kapálták a kisarjadt és növekvő növényeket. Giliszták fúrtak vékony ereket, hogy a levegő és a viz a gyökerekhez szivároghasson. Baktériumi apró lények dolgozták fel a talaj ásványait és táplálták azokat a hajszálgyökerek csatornáiba.Tápláló harmat, éltető pára öntözte a gyökereket, űdítő eső mosta a törzseket, ágakat, leveleket,virágszirmokat és gyümölcsöket.Meleg napfény érlelte a termést, mely ízletes eledel volt az állatok és az ember számára. Rágcsálók és nyulak sarlózták a gabonát, hörcsögök szemezték, madarak válogatták és rakták a gorillák által fonott kosarakba. Medvék emelték a kosarakat a tevék hátára, hogy a malomba szállítsák. Lajhárok kötötték a szalmát kévékbe, orángutánok rakták kazalba. Zsiráfok, majmok, mókusok, pandák szedték és gyűjtötték a gyümölcsöket a fákról és bokrokról. A disznók az érett krumplit, veteményeket túrták ki a földből, hogy nutriák és hódók tisztára mossák s a lepke szárnyak okozta enyhe szellő megszárítsa héjjaikat. A nemrég kévét kötő lajhárok már kukoricát törnek és hántanak. Mezei egerek, hörcsögök, ürgék szedik és rakják csokrokba az illatos tea növényeket, virágokat. Elefántok, gorillák, majmok dolgoznak az ember keze alá, hogy lakás épűljön embernek, állatnak, madárnak egyaránt. Sasok keringenek a magasban és irányítják a hírvívő galambokat. A tengerek és folyók medreit és növényeit gondozták, vigyázták, ápolták a halak és minden vízí állat.
E szép és tökéletes összhangot teszi gyönyörűvé a virágok sokszínűsége és madár zenekaroknak a Nagy Fényesség Fényes Fényét dícsérő és embert méltató zenéje. Szorgos méhek szállnak virágról virágra, gyűjtvén az édes mézet. Oroszlánok, tigrisek, jaguárok és párducok vezetik a kérődző és más barmok sokságait dús legelőkre, hűvös források vizéhez. Baktériumok és vírúsok halmaza teszi élvezetté az emésztés folyamatát, a tejnek és tojásnak termelését, az ellést, ikrák lerekását. Legyek, rovarok számtalan sokasága tisztitja az állatok bőrét, szőrzetét, madarak tollazatát, fák és növények szárait, leveleit, virágait és gyümölcseit. Ilyen szépen, nyugodtan, békében, a halált nem ismerve élte napjait az állatvilág, párat választott, szeretkezett fajának rendje szerint, új egyedeket nevelt családi keretben és végezte alkotó munkáját az ember uralma alatt. Úralom és Úradalom mit az Ember ajándékba kapott és ami a teremtett természet, föld, növény és állatvilág irányítását, gondviselését, ápolását jelentette. De az ember a nagy Sötétség Sötét Sátána kisértésének engedve, a gondviselő úralom munkáját a hatalom önző gőgjére cserélte és így sanyargatójává, gyilkosává lett önmagának és kiszolgáltatta a növény és állatvilágot az enyészetnek és önmagát a halálnak. A nagy Sötétség Sötét Sátánának szolgájává szegődve, önmagára útalva egyedűl maradt a mindenségben, mert a Nagy Fényesség Fényes Fénye ideig-óráig bérbe adta a földet és az embert a nagy Sötétség Sötét Sátánjának. Hogy ez miképpen történt, hallgassuk tovább az örökzőld Fenyő suhogását a Bőlcs-Kövek erezeteiből.
Mikor a Nagy Fényesség Fényes Fénye az éltető fényből kiszűrte a kellemes alkony és a pihentető éjszaka sötétségét, e sötétségnek egy uralkodó fejedelmet adott kit a nagy Sötétség Sötét Sátánának nevezett és rá bízta a sötétség, holdfénytől és csillagoktól csíllógó világát, hogy őrizze és vigyázza azt, az ember és a növény és az állatvilág pihenésére, hasznára és gyönyörüségére. A hajnal és a nappal Életet, Munkát jelentő világosságának úralkodó királyává; a nagy Világosság Világos Világosságát tette és rá bízta a napfénytől ragyogó élet önfenntartó gondviselő munkáját. Így váltakoztak éjszakák és nappalok, és úralkodtak a fejedelem és a király békés együttélésben, az idők ideje elött.
Történt aztán az idők első idejében hogy a nagy Sőtétség Sőtét Sátána úralmát, hatalomra akarta felcserélni, mert megírígyelte a Nagy Fényesség tökéletes dícsőségét, és azzal kezdett hívalkodni szellemtársai elött, hogy ha hatalma alá kapná az Erdőt, annak növény s állatvilágát és az embert, hogy megismertesse velük a Sőtétség Sőtét rosszaságainak hitványságait, azok rögtön elhagynák a Fény világát, elűznék a nagy Világosság Világos Világosságát, a Nagy Fényessség élveszítené fényét és így a Sőtétség fekete sőtétje árasztaná el örökre a teremtett világot, világ amelyet aztán ő mint Sátán hatalma alá kényszerítene és az őt pártoló cinkos szellemtársainak kiszolgáltatna, hogy azok kényük-kedvük szerint alázzák, győtőrjék, kinozzák annak javait, élőlényeít. Eme kérkedések hallatán a szellemvilág egyharmada engedett az első Hazúgságnak és a Sátán követője lett.
E sikertől felbúzdúlva nekilátott Sátán cselszővései előkészítésének. A fény minden apró kis szemcséinek megcsínálta a torzított fekete mását. Alapnak a hazúgságot, lopást, gyilkosságot tette. Ezekre építve minden gonosz gondolatot, tettet, tulajdonságot, érzelmet. Fejedelmi őltőzetét az álnokság “bíbórára” cserélve, őnhítten járúlt a Nagy Fényesség elé. Megvádólta a Teremtőt, hogy teremtményei csak azért jók, hűek, Fényesség tisztelők és imádók, mert nem ismerik csak a Fény táplálta jóság szépségeít. Igazságtalannak nevezte a Nagy Fényességet, azzal a váddal, hogy titokban tartja teremtményei elött a Feketeség világának valóságait; a halált, a rosszat, a csúnyát, és így az egész világmindenség szellemvilága a teremtésnek és a teremtményeknek csak egyik oldalát láthatja és csak egyfajta tulajdonságait ismerheti, figyelheti meg. Íly módón pedig a szellemvilág és annak angyalai nem szerezhetnek tudomást a tökéletes igazságról és ezért csupán mint egy önkényúralkodót félelemből és tudatlanúl tisztelik,dícsőítik és ímádják a Nagy Fényességet. Íly módón kért lehetőséget és engedélyt Sátán, hogy a hazúgság és rontás, erőszak hatalmát megismertetthesse a teremtett világgal. Feltételként szabva, hogy: ha a teremtmények és a Világos Világossága térdet hajt ő előtte a Sátán elött és így bizonyossá vállík a világmindenség szellemvilága számára, hogy a Gonosz-Feketeség úralta életmód a jobb, akkor a nagy Sőtétség Sőtét Sátána lessz az egyetlen úr mindenek felett. Ezek hallatára a cinkos szellem sereg a Sátán mellé tömörűlve követelte, hogy a Nagy Fényesség ha oly biztos Igazságában, akkor engedje meg e próbát és adjon a Sőtét Sátánnak ídőkig-óráig hatalmat, hogy sanyargassa és kínozza meg a teremtett világot és annak minden teremtményét, hogy az örökkévalóság számára egyszer s mindenkorra megdícsőűljön az egyettlen igaz hatalom ás annak úra.
A Nagy Fényesség bőlcsen bólintott és így felelt a Sőtétség Sőtét Sátánának és cinkos szellemtársainak:
Legyen mint kívánod balga szelleme a sőtétségnek, de tudnod kellene, mert velem voltál a világosság szellemével, mikor a földet teremtettem és annak növényeít és állatait előhívtam a vízből és a föld porából, mindeniket külön-külön a maguk neme szerint, szükségszerintí tulajdonságokkal felrúháztam, színpompával ékesítettem, szaporodásukat a nász gyönyörével tökéletessé tettem. Velünk voltál mikor a napot, holdat és a csillagokat a mennyezetekre helyeztem és azok csillogásába őltöztettelek, hogy úralkodjál a magasztos alkonyon, szemléltetve a végzett munka diadalát. Mellettem voltatok, mikor kezeim munkájával formáltam az ember testét a földnek színes porából és vízeknek, harmatoknak íllatos cseppjeíből és tanúím voltatok mikor lelkét belé leheltem. Láttátok mikor testét és lelkét férfíúvá és asszonnyá szét választottam, hogy az előkészített emberi lelkeim számára az időben az időkig a testeket őnmagukból kitermeljék, miként a növények a magot, vagy az állatok a fiókákat a maguk neme szerint. Hallottátok, mikor testük táplálására a növények sokaságát, halak, szárnyasok, barmok szertelen számát rendeltem, az új emberi test fogamzását végző nemi egyesűlést a kéj érzetével tetéztem. Velem voltatok, mert ti voltatok, mikor lelkük táplálására a kertbe űltettem az Életnek fáját, hogy gyűmőlcseít, az őrőkélet eledelét adja az azt kérő embernek és a Jó és Rossz túdásnak fáját, hogy gyűmőlcseit, a bűnnek és halálnak eledelét meg ne ízlelje az ember.
Óh, te balga szelleme a sőtétségnek, most mikor ellenem lázongsz, mindenhatóságomat melynek te is részese voltál írígyled, tudnod kellene, hogy a sőtét csak akkor áll elő ha a fény akarja azt. Jámbor teremtményeimnek, fűveknek, fáknak, állataimnak mit fényem sarjasztott és hívott létre, te csak fényem adta árnyalakjaíknak lehetsz megrontója, mert életűk az én tulajdonom, mert én vagyok az élet és élet csak belőlem származhat, és minden teremtmény akibe életet adok engem fog dícsőíteni. Te torzíthatod, vadíthatod azoknak árnyait, de téged teremtőnek elismerni azok soha nem fognak. Ha most már ezeknek túdatában mégis arra vállalkozól, hogy teremtett világomat őrők sőtétségbe borítsd, akkor menj hát, és tedd hamar mit tenni akarsz, mert mostantól ídőd mérve és számlálva van. Útoljára íntelek, figyelmezz szavamra:- A Világosság fejedre tapos, te annak majd sarkát mardosod és gonosszá lett cinkosaiddal együtt őrőkre azzá leszel mivé tenni akartad a világot, a hozzám hű teremtményeim pedig megdícsőűlnek és én ő általuk dícsőséget nyerek.
A Nagy Sőtétség Sőtét Sátána gúnyosan vígyorgott e fígyelmeztető szavak hallatán és hátat fordítva a Teremtőnek, magával vonszolva a szellemvilág elcsábított egyharmadát, megvetette lábát a főldnek fővényében, karjait a mennyezetig tárva, szétkűldte alattvalóít a rontás elvégzésére. A Nagy Erdő boldog életében itt kezdődik el a rontás kórszaka, mi még napjainkban is tart. A gonosz pusztítás ma aranykorát éli, dévaj tivorrnyáin egymásután űrítí áldozatainak vérével telt poharait. Ennek kezdete pedig az erezetekben így róvatott be.
Sátán, ki ismerte a teremtés valóságát s mint a jó és rossz túdás Fájának űgyelője túdta, hogy tervének sikeres véghezvítelére elsőnek az embert kell megnyernie. Azt is túdta, hogy a kígyó, ki az állatokat védte és óvta a rontást, a halált ókózó gyűmőlcsők fogyasztásától, az ember elött nagy becsben áll. Ezért bízalmat gerjesztő kígyó testet őltőtt magára és ravasz nyájassággal szólt az ember feleségéhez, kiről túdta, hogy csak az ember testéből való test és élet leheletéből való lehelet s mint ilyen az ember távóllétekór ártatlan híszékenysége engedni fog a félrevezetésnek. Hízelgő szavakkal hívta hát az asszonyt a Túdás fájához és elmagyarázta, hogy micsoda nagyszerű életük lessz az embernek és neki, ha esznek a túdás gyűmőlcseiből. Hazug szavakkal bízonygatta, hogy a Nagy Fényesség csak azért tiltotta a túdás gyűmőlcsinek fogyasztását az ember számára, mert fél attól, hogy az ember és asszonya is óly fényesek lesznek mint ő. Egyél asszony e pompás, ízletes gyűmőlcsből bíztatta a kígyó az asszonyt. Szebb leszel mint eddig voltál, és társad az ember erőssebb, mindentúdó hatalmas és néked hódóló lessz. Vedd hát e csodatevő gyűmőlcsőt, siess emberedhez, kostóltasd meg vele, és ha ezt megtettétek a Nagy Fényesség fénye számotokra már elhalványúl és én vezetni foglak titeket a számotokra eddig ismeretlen Túdás világába, ahol megismerítek majd az élet és halál titkát, a gazdagság, a vagyon adta hatalom és jog biztosította vérontás kéjét, a vajúdásos kínok elmúltának győnyőrét, a szeretet és hit hiábavalóságát, a remény reménytelenségét.A kígyó táplálta híúság győzőtt az asszony szívében és evett a tiltott gyűmőlcsből s most már mint a kígyó híve szaladt emberéhez és incselkedve tálalta a héjjukban pompás, illatos de bensejűkben rothadt gyűmőlcsőket az ember asztalára. És az ember engedett az eddig számára ismeretlen asszonyi kellemnek, de mindjárt észlelte is a hatást mert meglátta, hogy mindketten mezítelenek és az alkony homályában mikor a Fény súgara átjárta a Kertet félve keresett menedéket,búvóhelyet. Így hát a kígyó learatta első sikerét; az ember magára útalt lett a mindenségben és most már elkezdhette a teremtett természet rontását, pusztítását.
A mit sem sejtő erdei élőlények egy szép napon arra ébredtek, hogy felborúlt az eddigi rend. A fólyók vízei zavaros hullámokat tarajozva rohantak. Az erdők fái felháborodva rázták ágaikat, zizegtették leveleiket. A bózótók, cserjék sustorogtak, a tisztások, mezők virágai ingadozva, hajladozva tárták csodálkozásra színes levélszírmaikat. Az állatok érdeklődő, kíváncsiskódó hangzavarát egy sziszegés némította el. Sziszegés, mely eddig ismeretlen dolgokat sziszegve, a lapúló állatokban a nagy, ismeretlen veszély érzetét ébresztette.A nagy sziszegő, az óríás kigyó a túdás Fájának leveleít, gyűmőlcseít szórta az erdő állatai elé, hogy egymásra úszítsa őket, hogy erejüket, adottságaikat ne az ember és egymás segítésére hasznosítsák, hanem egymás és az ember kárára, meggyilkolására. Az ember ígába fogta az állatokat és ostorral, dorongokkal kényszerítette kínós, az addig nem érzett, fájdalmakat okozó tevékenységekre. Az ember tórnyót épített, magas, hatalmat jelképező várat, hogy dícsőítse őnmagát asszonya előtt. De az emberi szavak összezavarodtak, s az állatok torkai is már csak némi, egymás és az ember által is érthetettlen hangfoszlányokat bocsátottak ki. A növények, mintha elvesztették vólna életragyogásuk, a szélviharok és zivatarok támadásaitól megtőrten, megtépetten tűrték az ember és az állatok támadásait. Bogáncsok, tövisek nőttek tőrékeny cserjék, virágok főlé, a gaz, a búrján úralta a legelőket, a konkoly zsúgórította vetéseket és kártevő rovarok, bogarak, hernyók pusztították a termést, a gyűmőlcsőket. Az eddig békésen egymás mellett élő állatok nem túdták elképzelni, hogy társuk miért támadja, karmólja, csípí, marja és akarja megőlni őket. Nem értették, hogy úrúk és gondviselőjűk, az ember miért gyílkólja, eszi őket.
A Nagy Fényesség útólsó figyelmeztetését kűldte teremtményeinek. Megeredtek a mennyezet csatornái, zuhogott a víz a főldre, gyűlt a víz és nem látszott már fólyó és domb, víz alatt vóltak a magas fák, púsztúlt az élő világ. Aztán színes szivárvány ívelt át a mennyezeten, hírdetve, hogy elmúlt a vész, és hogy víztől tőbbé nem fog szenvedni a földnek világa. Majd lassan leapadtak a vizek, újra előtünt a száraz főld, sarjadni kezdtek a mezők, ligetek fűvei, virágai, rügybe szakadtak bokrok és fák. De leveleik, virágaik fakóbbak, virágaik sápatabbak, min betegség fájdalmait, kínjait tűrelemmel viselő betegek testrészei. Gyűmőlcseik, terméseik sílányak, apróbbak, károkozóktól rontottak voltak és évente már csak egyszer értek fogyaszthatóvá. A megmenekűlt állatok is lassan kezdték benépesíteni az erdő világát fajuk és nemük szerint. Egyrészük megőrízte jámbórságát, szelídségét, de a nagy többség vad, ravasz, vérengző, kéjgyílkos maradt. Évszázadokon át így szenvedett nővények és állatok számtalan sokasága, némán, vagy sikoltva tűrve vérengző vadak kegyetlenségeít. Réműlten, félve menekűltek a jótékony erdő sűrűjébe és reszketve, riadtan élték napjaikat az állandó veszélyben, bújkálva, lapúlva az őket szűntelen űző, életükre tőrő fenevadak elől, szelid madarak, halak, rovarok, hernyók osztva sorsukat.
Ebben az elszabadúlt, fékezhetettlen erőszaknak, gyílkosságnak világában, melyben a már nagyon kevés jámbornak, szelídnek, jónak maradt állatkák rettegve várták végzetüket, egy sőtét hajnalon, mikor az eget sőtét, fekete felhők borítoták, mennydörgés remegtette meg a levegőt és egy fényesen lesújtó villám fényében a nagy fólyó partján egy kiemelkedő szikla ormán, egy Zerge szökött a csúcsra, megvetette lábaít a szűrke köveken, fejét magasra emelte és fennszóval kiáltott:
Rettegjetek ti vérengző vadak, mert jön egy BÁRÁNY, akinek én most az ösvényt taposom. Legyőz titeket és minden gonoszságaítokkal együtt, az őrőkké ízzó nagy Vúlkán tüzes gyomrába vet titeket, hol erőszakos kegyetlenségeítek szította tűzben fogtok égni őrőkkőn őrőkké.
Vígasztalódjatok ti még szelid, tévelygő, űzött állatkái az Erdőnek, mert a Nagy Fényesség Báránya, akinek most útját készítem, hamar eljön és megtísztítja a források vizét, virulóvá teszi a füveket és fákat és békességet, nyugodalmat ad az űzötteknek,megfáradtaknak és aléltaknak. Ti gyertek és igyátok a megtísztított forrásnak vizét.
Ekkor szétoszlottak a komor, sőtét felnők és az ég ragyogó-tíszta fénye árasztotta el az Erdőt és a Nagy Forrás kútfejénél mely az erdő patakaít, fólyóít árasztja az élet vizével, ott állt egy szelid, fehér bárány. A vérengző vadak fogcsíkórgatva, a szelid állatkák csodálkozva és titkon reménykedve nézték. Akkor a Zerge a forrás vizébe ugrott. A fehér Bárány szeliden mellé lépett. Ittak a forrás vizéből. Mennydörgés csattant és az égnek fényesen ragyogó kékségéből egy fehér galamb szállt a Bárányra. A Zerge tisztelettel fejet hajtott a Fehér Bárány elött és elvegyűlt az akkor már a forrás vizét ívó szelid állatkák sokaságában. A FEHÉR BÁRÁNY szemeít a kéklő égre emelte, majd végignézve a jámborak sokaságán , így szólt:
-Ne féljetek! A FÉNY LEGYŐZTE A SŐTÉTET.! Azért jőttem, hogy ezt elmondjam néktek. Őrízzétek meg szivetekben hűen a fényt és ne aggodjatok a holnapért. Látni fogjátok, hogy a vadak rám vetik magukat, halálra marnak, harapnak, de csontjaimhoz nem érhetnek. Holtan fogok heverni a szikla barlangjában, de a harmadik hajnalon újra látni fogtok élve, elevenen, mert a Fény az Élet, a sőtétség pedig a halál.
Ekkor a fenevadak körbe fogták a Bárányt és vésztjóslóan közeledtek feléje. Fogaikat csikorgatták, aztán rá ugrottak, halálra marták. Az oroszlán véres mancsait egy pocsolya vizébe mártogatta, hogy lemossa arrol a vádoló vért. A hiénák és a többi ragadózók ravasz cinkosaikkal eggyütt vissza húzódtak oduikba és vacogva várták a harmadik hajnalt. A szelid, védtelen , reményt vesztett állatkák riadtan menekűltek, bújtak el ki hova érte. Elkeseredetten, félelemmel telt szívvel, lihegve pihegve- lapultak. Egyrészűk megcsalva, mások végképp elveszettnek érezték magukat. Egyettlen öreg hiéna nézte meghatódva a meghalt Bárányt és hörögte halk morgással,…ez mégis a Nagy Fényesség Báránya volt. A mardosókat felvígyázó ízmos tigris vezér, csodálkózó tekintettel, megilletődve hátrált és lélegzet elállva néma morgással ismételte önmagában, …e Bárányban a Nagy Fényesség hatalma és ereje rejlik. A meghalt Bárány teteme mellett csak két síró őzike maradt kik nyaldosva tisztították annak véres testét. Ekkor egy hatalmas elefánt jött méltóságteljesen, órmányára emelve a megcsúfolt, elgyőtőrt, halálra mart Bárány törékeny tetemét és bátor, ellentmondást nemtűrő, tiszteletet jelképező, kegyeletteljes léptekkel egy sziklabarlanghoz ment és gyengéden abba befektette a Bárány megölt testét. Aztán fejet hajtott, megfordult és visszacammogott ővéihez. Ezt látva a hiénák erős rinocéruszokat kergettek a barlangsirhoz, hogy annak nyílását rögtön torlaszolják el hatalmas kövekkel. Aztán kétségbe esve rohantak a fő oroszlánhoz és nyűszítve kérték, hogy tigriseivel és párducaival őríztesse a sirt. A már mancsait megmosott oroszlán, morogva bár de engedett a hiénák gyáva vicsorgásainak és parancsot morgott tigris fővezérének, hogy vezényelje párducait a sir őrzésére éjjel és nappal. Hogy mindenről értesülve legyenek idejében, kűldtek még a hiénák egy sereg kémkedő,sunyi rókát is a sirhoz, felvígyázni az őrízőket.
És mindezek ellenére, harmad nap hajnalán végigszáguldott a HÍR az Erdőn a Vizekben és Levegőben, hogy a barlang elől a hatalmas kövek széjjel vannak dobálva, és a Fehér Bárány teteme nincs a barlangban. E hír hallatán a híéna vezérek felbőszűlt dűhűkben egymást és kém rókáíkat kezdték marní és acsarkodva vonyítottak a fő oroszlánra és a párduc őrízőkre. A szelid állatkák közűl csak két őzike állt reménységtől kőnnyező szemekkel az őrízőktől elhagyott, üress barlang elött, hogy aztán szágúldva, boldog szökkenésekkel túdassák a jámborokkal, hogy ígaz a Hír, a Bárány feltámadott. Eme bíztató,ígazat bízónyító hangokra a jámborak és szelidek bátrabjai a Nagy Forrás Kútfejéhez siettek, hátha ott meggyőződhetnek, hogy a Bárány ígazat szólt nekik. Még talán soha olyan fényesen nem ragyogott hajnal mint akkor. A nagy szikla legmagasabb ormán ott állt a Fehér Bárány a fényben és szelíden de mindenki fűle hallatára így beszélt:
-Bízzatok és tartsatok ki, nekem most el kell mennem a Nagy Fényes Fényességhez, hogy új, vírúló erdőt, az én Erdőmet készítsem el számotokra, sok, bőséges férőhellyel mindeníketek számára, úgy nektek akik láttatok engem és bízni fogtok bennem és úgy azok számára akik nem fognak látni és mégís bízní fognak én bennem. De azt is túdjátok meg, hogy amég én visszajővők, győtrőbben fognak kínózní, őlni titeket. Hogy bizonyosak lehessetek afelől, hogy visszajővők, addig is fakasztottam néktek egy forrást ebből a sziklából, forrás melyet csak a ti szemeitek látnak és csak a ti szomjatokat oltja, ezt igyátok naponta. És állítottam néktek egy fát, melyet csak a ti szemeítek látnak és annak gyűmőlcsei csak titeket táplálnak, ebből egyetek naponta. Azt is mondom nektek, hogy sokan fognak jönni hozzátok az én bárányi ábrázatomban és kínální fognak nektek az én nevemben ízletesebbnél ízletesebb gyűmőlcsőket, de ti ne ízleljétek azokat, mert azok az őrők sőtétségnek rothadt termései. Azért ti csak az én forrásom vizét igyátok és az én fám termette gyűmőlcsőket egyétek, naponta emlékezve és hírdetve az én HALÁLOMAT és FELTÁMADÁSOMAT.
-Figyeljétek az eget és a FEHÉR GALAMB kit láttatok reám szállani, mindig túdtotokra adja majd, hogy mit kell szólnatok és tennetek. Ne féljetek a sőtétségnek nagy Kígyójától, vérengző vadjaítól, vagy az emberektől, mert azok csak testeteket marhatják szét, mert a ti életet adó véreteket a FÉNY vígyázza.
-Újra mondom néktek, aki kőzűlletek visszajővetelemig az égre tekint és bízní fog, őrőkéletű lakósa lessz az én Erdőmnek és segítő munkatársa a FÉNY EMBERÉNEK. Gondozzátok és űgyeljétek egymást, jobban mint eddig tettétek.
Ezután mindjárt köd szállt fel a sziklából, betakarva a szikla csúcsát és az azon álló most már szőrében aranyként ragyógó FEHÉR BÁRÁNYT, majd fehér felhővé gomolyodva felszállt a kéklő égbe és eltűnt a magasság fényében.
Ekkor, talán csak egy pillanatra, a fák, a bokrok és cserjék mindenike bűszkén az ég felé emelték ágaíkat, venyígéíket. Leveleík selymes, bársonyos gyengédséggel a fény hímnúszát súsógták és díszítve óvták az érett gyűmőlcsőket a felvírúlt fűvek és virágok íllatában, és egy szemvíllanásra megjelentek az addig megőlt, megdőglőtt állatok seregeí és felhangzott hála adó harsonájuk, madarak dala, vizeknek húllámzó loccsanása, főldnek, szikláknak morajlása a hegyek hó bórította órmainak víszhangjában. Aztán újra sílány, fakó lett minden.
A Nagy Kígyó a Túdás fájára tekeredve meresztette szemeít, rezegtette méreg frőcskőlő nyelvét és mérgező pókók hálóítól védetten szőtte újabb, gyílkos terveít. A fenevadak egy része ódújába bújt, más része a kígyó fája kőrűl bújkálva, ólálkódva móhón leste annak szíszegéseít.
A bőlcs elefánt órmányával trombítálva legelőjének tísztására hívta a hím- szarvast, a mént, a bíkát, a kost, a majmot, a kutyát, a kecskét, a nyúlat, a galambot és méhet valamint a vakondokot és elkűldte őket, hogy járják be széltében-hosszában az erdőt és hívják egybe a jámborokat és szelídeket. Mikor pedig egybe- gyűlt a sokaság felemelte órmányát és trombítální kezdett. Trombíta szó, amelyet minden jelenlevő állat megértett mert a maga nyelvén hallott.
A trombíta hangja ezt harsogta: A Bárány meghalt de harmadnap feltámadt! Ezért ezután a legelőt, a gyűmőlcsőket és minden ennivalót meg kell osztonotok egymással, hogy mindeníketek mindig jóllakjon. Egymás kőlykeít, fiókáít, tojásaít, petéít, íkráit úgy űgyelítek és gondozzátok, ápóljátok mintha a tiétek volna. A meghalt és feltámadt Bárány hírét minden a főldőn, a vízekben élő és a levegőben rőpkődő madaraknak szűntelen hírdessétek és naponta egyétek a Bárány űltette fa gyűmőlcsét és ígyátok a Bárány fakasztotta forrás vizét. Amíg ezeket mondta az elefánt, az égből alá szálló Fehér Galamb átrepűlt a sokaság felett mindenik állatot éríntve, akik fígyeltek az elefánt trombítálására. Ezután a jámbór és szelíd állatok kőzűl a bizakódó bátrabbak az Elefánt által mútatott erdőrészre,-mezőre mentek és vídám szőkdécselések közepette hívták egymást a jobb falatokhoz. Másrészűk, a félénkebbek továbra is az erdő sűrűjében húzták meg magukat, onnan leskelődve társaikra, kik a kőzős mezőn legeltek, kőzben kémlelve a vadakat is hogy mikor vetik magukat a kőzős mezőn levő kőnnyű zsákmányra. Galambok, gerlék és az énekes madarak seregei víg csírípeléssel,búgással, fűtyűlő-ének trillákkal szálltak a kőzős mezőre és szedegették a magvakat. Csúpán a papagályok rikácsólták szerte az erdőben a túdós bagoly vészt jósló kuvikkolásait, miszerint a vadak nagy írtást, vérfűrdőt fognak rendezni, a kőzős mezőn élőket szétfogják marcangólni.
A Sőtétség Sőtét Sátána ki a nagy kígyó testében űlt a túdás fáján, mikor mindezeket látta, vissza akarta venni fényes szellem testét, hogy a Nagy Fényesség elé menjen dícsekedve győzelmével a Bárány felett. Azonban kétségbe esve érezte, hogy erre már képtelen és látta, hogy a Fény kapúí is bezárúltak úgy előtte mint cinkosai előtt is. Elkeseredett dűhében dúplára fújta magát, híénáít és vadjaít rá- úszította a kőzős mezőn élőkre, megparancsólva, hogy hajtsák azokat a túdás fája, az ő színe elé és ott marcangólják és tépjék ízűkre, mert ő a nagy kígyó, úralkódói testét a szelídek vérében akarja fűrőszteni. Így kezdődőtt és ment végbe az a kegyetlen vérengzés melynek párja nem volt az erdő tőrténelmében. De mindeme kegyetlenkedések ellenére a szelíd állatok kőzűl minden időben volt egy-néhány jámbór fajzat akik nyíltan vagy csak egymásközt títokban, de megemlékeztek a megőlt és feltámadott bárányról. Hosszú évszázadokon át, hiába ámította, csalta, gyílkólta a Bárányra emlékező, a Bárány fakasztotta forrás vizét ivó, és a Bárány űltette fa gyűmőlcseít evő szelideket, mert ha számuk bár egyre fogyatkozott és sorsuk az éhezés, a szenvedés volt, teljesen kíírtaní azokat semmilyen kígyói csel- szővés, vagy vérengző erőszak nem volt képpes. Mert a Fénytől, a Világosság által nekik ajándékozótt, velűk szűletett, bízní merő és tudó szelíd ősztőn, az égre emelte tekintetűket, ahól csak az ő szemeik látta Fehér Galamb keringett aki szelíd túrbékolással a kítartás erejének, egymás szűntelen űgyelésének és a bízakodás győzní képpes erejének valóságával bátorította elkeseredett, sokszor kétségektől és félelemtől elbizonytalankodott jámbór szelídségűket.
E kevés maradékkal elbánní képtelen nagy Kígyót, az alúlmaradás, a vesz- tés, a megsemmísűlés rettenetes félelme a kétségbeesés páníkába ejtette. Sőtét túdómányának minden hazúgságaít, ámításí, csalásí formáít, kegyetlen fogásaít előszámlálta, hogy egy nagy dőntő és végső űtkőzetre bevesse cinkosaí seregét. A Bárányban bízó szelídek útólsó szálíg való kíírtása, a jámborak bízonytalankódó sokaságának hódólásra kényszerítése volt a célja. Tudta, hogy csak ily módón semmísítheti meg a Bárány feltámadását és győzheti le a Fényt. Bár látta és érezte vesztét, de híú, bűszke őnímádata nem engedte, hogy tévedését belássa és ezért, valamint kegyetlen tetteíért, a Fény és Vílágosság gyalázásáért a Nagy Fényesség bocsánatát kérje. Azonban azt is túdta és érezte, hogy kevés ideje maradt már, hogy a rontás művét elvégezze, ezért ősszeszedte minden tartalékát, erejét és az útólsó nagy, mindent eldőntő harcot elíndította a Bárány és a Bárányban bízó minden szelíd ellen. Mint veszett csatának vezére saját alattvalóít, cinkosaít sem kímélve, kítervelte az útólsó űtkőzetet:
Cinkos, búkott szellemtársaít állatokká változtatta, és beűltette minden fajba, azok neme szerínt. Ily módón sikerűlt zavart okoznia, viszályt, gyűlőletet, kelteni a jámbór és szelid állatok soraiban is.Hiszen az eddig békésen eggyűtt élő állatok nem túdták elképzelni, hogy társuk, miért támadja,karmólja, csípí, marja és akarja megőlni őket. Aztán a felfúvalkodott nagy Kígyó, magához hívta: az őreg híénát, a király oroszlánt és a vezér sast, elszíszegte ellentmondást nem tűrő, vad parancsaít és mérgező nyelvével feléjűk dőfkődve elzavarta őket, hogy tegyék amit tenníűk kell. Így lett helye és ideje az erdő egy eldúgott sűrűjében annak a titkos és félelmetes vadak gyűlésének, mit alattvalóikból parancsolt őssze az őreg híéna, a király oroszlán és a vezér sas. Jőttek is a vérengzők, ki jóllakottan, ki kórgó gyómórral, ki vícsórító fogakkal. Volt amelyik elnyúlt a fűben fejét mellső lábaíra fektetve, volt amelyik hátsó lábaíra űlt lihegve és volt amelyik állva maradt farkát rázva hegyező fűlekkel. Aztán a mórgásók zűrzavarát az őreg híéna rekedtes űvőltése némította el, s a beállott csendben a maga hangján vakkúgatni kezdett:
-Erdőnek fenevadjaí,elérkezett az ídő, hogy úrúnknak, a nagy Kígyónak a parancsaít végrehajtsuk és magunkhoz ragadjuk az egéssz Erdő felett a hatalmat, és annak minden szelíd és jámbór állatát, fáínak és egének madaraíval, vizeínek halaíval együtt éhes gyomrunkba ellenállás nélkűl bevándorolni kényszerítsűk.
-Vakkúgattam, most pedig kotródjatok és tereljétek egybe a nagy tísztásra az ősszes állatokat, jámborokat,szelídeket és vadakat egyaránt, mert megalapítjuk az EGYESÜLT FAJOK SZERVEZETÉT. Ilyeténképpen ősszegyűjtettek a létező fajokból a szervezők által kiválasztott vezérek, akik egyöntetű bődűléssel, vakkantással, makogással, bőgéssel, hőrgéssel, vonyítással, nyávogással, fűttyel, úgatással, vicsorítással, károgással, csicsergéssel, zűmmőgéssel, cincogással, íával, röfögéssel, húhógással, szíszegéssel, órdítással, nyerítéssel, mekegéssel, búgással, bégetéssel, nyűszőgéssel, kukkolással, kukorékolással, vísítással, dorombolással, túrbékolással és mocorgással és kétkedő fejbólintásokkal eme zagyva hangzavar létrehozta az Egyesült Fajok Szervezetét. Szervezet melynek most már kötelező módón tagja lett a Jeges Tavak fehér medvéjétől, fókáítól, rozmárjaítól, pingvineítől kezdve a meleg vizek krokodiljáig, aligátoraijáig minden azokban élő faj, valamint a vizek élőlényei, aproktól a hatalmasokig a nagy Pólip birodalma, a bálnák, cápák, csukák által terorizált fajok, a vizilovak külön kasztja, a delfineknek művelt faja. A szervezet vezetőségében külön, kiváltságos helyet kaptak a pumák, vadmacskák és fekete jaguárok, akik annakidején a nagy sziklás hegyek és annak prériin az izmos és nagynövésű szürke medve uralma alatt élő színesbőrű és tollú fajokat irtották ki, bűzös vizzel bódítva a nagy szürke medvét és ellenfelét a bősz bölénybikát, hogy azok tehetettlenül nézzék a benszülött fajok tiprását. Érdemüket növelte még, hogy e fajírtás után a forró erdő fekete bőrű és tollú jámborainak nagy sokaságát hurcolták oda, hogy éhes beleiket teletömjék és kegyetlen szilaj kéjvágyaikat kielégitsék. Főhelyet sajátitottak ki maguknak a rókák; az ezüst rókák megalapitották a Fajokközi Pálmaalapot és ennek kiszolgálóíként a vörös rókák megnyitották az Erdő Zöldlevélbankját. Ilyesformán a puszták állataival együtt a tevék és kenguruk a szavannák csigáival és csúszómászóíval egyetemben most már ők is mint a szervezet többi tagjai pálmákkal és zöldlevelekkel kellett adózniuk az alpnak és banknak. Vezető szerephez jutottak azok a farkasok is, akik ezerévvel a Bárány feltámadása után báránybörbe bújva a Bárány szülöföldjére rontottak, hogy a félholdat tisztelő tevéket, és a már akkor pálmát imádó rókákat kiirtsák, és rájuk bizatott továbbra is a nagy feledat, hogy báránybörbe bújva, a bárány hangján szólva a bárány nevében úgy ámítsák a jámborokat, hogy azok ezután ne azért egyenek, hogy éljenek, hanem azért éljenek, hogy ehessenek és szép kövérré hízva küzdelem nélküli zsákmányok legyenek a vadak torkainak. Ezért persze a vadak , mint jótevő, a jámborokat és szelideket segiteni akaró pártfogók jelentős pálma és zöldlevél segélyeket fognak adni,amiket aztán a jámborok és szelidek egymásra irigykedve, acsarkodva kell harácsoljanak. Mind ezek felett, tudós baglyok, görény történészek és pálma és zöldlevél gazdag ezüstrókák felépitették a Huhogások új akadémiáját. Akadémia mely bebizonyitotta az állatoknak, hogy ösük, az ebihal és annak fejlett lénye a béka, amiből aztán az összes szárazon, vizben és levegöben élő állatok kitökélesedtek, és hogy a Nagy Erdő egyetlen úra, a legokosabb, és a legerösebb és a minden pálma és zöldlevél birtokosa: a nagy Kígyó. Huhogó díjat adományoztak az öreg hiénának, mert a béke és jámborság megtestesítője volt. Úgy szintén Huhogó dijal tüntették ki a zsiráfot, mert hosszú nyaka ellenére képes volt felfedezni, kikisérletezni, hogy zöld a fű. A Diszhuhogó címet érdemelte ki a dögkeselyű, magasröptű tudományos dolgozatáért amiben az árván maradt énekes madarak fiokáinak új, egészséges módszerekkel és vitamindús ételekkel történő etetését és gondozását fektette tudományos alapokra. Állandó Huhogó státussal rendelkeztek a történész görények, hogy a valóságot szüntelen bűzös köd takarja, a tudós baglyok akik bizonyítják, hogy a fény a sötétség árnyéka, a filozofus rókák, hogy bizonyossá tegyék az állatok elött, miszerint a Nagy Fényesség és a Fehér Bárány valósága csak buta öreg jámborok meséje, és a hozzájuk hasonló sok más huhogó között a jámborak bizalmának megnyeréséért helyet kapott a fák doktora a harkály, a vakondok mint az agrár tudományok szakértöje, a rénszarvas mint a havas tájak természettanának tudományos munkatása, és még egynéhány jámbor huhogó, hogy a z egyszerü szelidek is feltekintsenek és bizalommal legyenek a nagy Huhogások intézményére.
Ezen sokoldalú zürzavaros átalakitások, változások közepette történt, hogy három vörös róka összedugta a fejét, össze vakkantották erdő rengető terveiket és megkeresték a nagy Barna medvét. Barna medve elégedetten dörmögve hallgatta a három hósszú és lompos farkú vörösróka jámborokat és vadakat egyaránt becsapó terveit. Miszerint a Barna medve birodalmában, az abban élő állatok számára, attól függetlenűl, hogy vadak, vérengzők, jámborak vagy szelidek, új fogalmat vezetnek be, és pedig ; az Erdő Politikát. Ennek a tervnek a kivitelezését a rókák, mint a Pálmaalap és Zöldlevélbank tulajdonosai biztsítják ,a medvére csak annyi feladat hárúl, hogy az állatokat dörmögéssel, karmolással vagy harapással meggyözze, hogy ez az új politika az, az egyetlen járható ösvény, legelő, vadászterűlet és forrás ami örökre megoldja az állatok, növények, vagyis az egész nagy Erdö minden apró és nagy gondjait, egyenlöséget biztositva a fajok között, megteremti az Erdő Békét. Ezért kisajátitották, kiforgatták a saját aljas céljaik számára,a fehér Bárány tanait, tanácsait, parancsolatait. Igy történt, hogy egy napon a nagy Barna medve, állatai elé állt, piros bogyokból csillagot tűzött homlokára, egyik mancsában egy agyarat a másikban egy patát tartott és így dörmögött;- “ Erdő állatai egyesűljetek ! “ Mától kezdve nem ilyen vagy olyan fajok vagyunk, hanem egy hatalmas vörös birodalom népes szomszédainkkal együtt a nagy sárga fajokkal egyetemben, ezentúl nincs az, hogy enyém és tiéd, hanem minden a miénk. Boldog jővőnk érdekében minden állatnak javára megszerveztük a Vörös Pártot. Mától kezdve tehát nem ez vagy az a fenevad elől kell bújkálnotok, nem kell félnetek többet senkitől, mert ezután csak a Vörös Párt a legerősebb, mert annak a legszelidebb,legjámborabb és legvadabb fajokból tagjai vannak, akiknek minden faj egyedei engedelmeskedni kötelesek és ezért minden faj, minden egyede szükséglete szerint kapja eledelét és a Párt igénye szerint adja életét a Pártnak. Ily módon a párt vezérei és azoknak kiszolgálói fajra, vadságra vagy jámborságra való tekintet nélkűl ezután vadászat, kűzdelem és legelés nélkűl, mindent készen kapva, inyenc falatokkal tömhették tokáikat.
Mindezen történésektől, zajos, zürzavaros, hazug és csaló eseményektől, a bölcs elefánt volt az aki távol tartotta magát, övéivel együtt vissza huzódtak legelőjűkre és meghalni őseik temetőjébe mentek.
Mindezeket látva a nagy Kígyó egyre ingerültebb lett, mert érezte, hogy ha ez igy megy tovább elvesztheti úralmát cinkosai, vadjai felett. Ezért régi cseleit új módszerekre változtatva megosztotta vadjait, egymásra úszítva őket, hogy ilyetén azt tehesse velük amit akar, hogy önző célját valóra váltva, egyedüli úr legyen az Erdő, a Fény felett. Ezért a Vörös Párt ellen vadjait kiválogatva több új pártot és szervezetet hivott létre. Igy szervezték meg a Kérődzők Pártját, a Mindenkinek Egy Pálmát Pártot, az Oroszlán Királyok Pártját, a Minden Állat Legyen Vezér Pártot és más sok kis pártot és pártocskát, miket, hogy vezető szerepüket megtarthassák az ezűst rókák kényszerűltek pálmákkal és zöldlevekkel támogatni. Úgyszintén a vörös birodalom által szervezett Fajok Egyezménye tagjai ellen a Vérengző Vadak Véd és Dac Szövetségét állította. A dögkeselyű külön megbízást kapott, hogy a Faj Fajok pártját szervezze meg, írtassa ki a csókákat, szarkákat és a rókákat, mikőzben a cápákkal szövetkezve szárazon és vizben semmisítse meg a medve vörös birodalmát, valamint az oroszlán és csatlosai hatalmát. De mikor látta terveit megvalósúlni, a medvét és oroszlánt sebeiktől vérezni és a dögkeselyüt tollaiban felfuvalkodni, rögtön felhozta ellene pumáit, vadmacskáit és fekete jaguárjait kik annak szárnyait lemarva, az féldöglötten lezuhant. Aztán mikor a medvének és oroszlánnak sebei beheggedtek, az ezer tó tisztásán minden fajnak a vezérei egybegyüjtettek kik mancsaikkal, körmeikkal, patáikkal, karmaikkal mind alákarcolták a Szörös-Tollas-Pikkelyes-Patás-Agyaras és Más Állatok, Bogarak általános jogairól szolló egyességet.
A nagy Kígyó hegyes nyelvét meresztve dicsekvően sziszegett. Elégedett volt önmagával, hazugságaival, cselszövéseivel. Kéjes mámorba ringott, mikor látta, hogy a jámborak és szelidek közűl már nagyon csekély azoknak a száma akik még emlékeznek a Bárányra, de még kevesebben vannak azok, akik netán még isznak a Bárány forrásából és esznek a Bárány ültette fa gyümőlcseíből, most már biztos volt abban, hogy e pár, még mindig a Fehér Bárányban bízó állatkát már nem lessz probléma megrontani, hódólóívá tenni vagy elpusztítaní, mivel abban is biztos volt, hogy csatlósaival a vadakkal,bármikor azt tesz amit akar.
A rókák azonban távolról sem voltak ilyen elégedettek. Kétségek között vajúdtak. Hiszen őseiknek ősei azt vallották, hogy ők az Erdő állatainak választottai, őseik azonban mikor a Fehér Bárány eljött hozzájuk mint testvéreihez, megőlték azt, mert nem mint aranyszörben bűszkélkedő dúsgazdag rókafejedelem jött, aki minden rókát gazdaggá téve, az állatvilág úraivá teszi őket, hanem szégyenszemre mint egy egyszerű fehér bárány aki fényről, őrők világosságról beszélt nekik, arra kérve, váljanak szelidekké és osszák meg eledelüket az éhesekkel. Ezért már őseik és elődeik a Kigyó hivei lettek, mert az nem igért, hanem rögtön nekik adta a pálmák és zöldlevelek sokaságát, hogy azokkal kényük- kedvük szerint sanyargathassák a vadakat és jámborakat egyaránt, valamint hogy kényszerithessék bármire bármelyik állatot. Ezért úgy döntöttek, hogy továbbra is a kígyó mellet maradnak, s majd netán ha mégis a bárány igazat mondott és a Fény lessz a győztes, ravaszságuk majd akkor is segitni fog, hogy kimagyarázzák múltjukat. Így hát a Kígyó parancsára elárasztották pálmákkal és zöldlevelekkel a politikus hiénákat és a báránybörbe bújt farkasokat, hogy azok a rontás útólsó nagy tettét véghezvigyék, felkészítve az Erdő élő világát az útólsó ütközetre, amikor a Kígyó döntő csapást akar mérni a Fehér Bárányra.
A rontásnak eme útólsó ideje akkor állt be, mikor a politikus hiénák és az árnyékot prédikáló farkasok meggyőzték a pumákat, a vadmacskákat és a fekete jaguárokat, hogy orditsák, visitsák széltében-hosszában az egész nagy erdőben az Állatok Jogait és bőditsék, böffentsék a fenyegetéseiket is, hogy amelyik állat nem fogja azokat tiszteletben tartani, azt a Vérengző Vadak Véd és Dac szövetsége fogja megsemmisiteni. Ezt az új és színes hazugságot hamar vették a vadak, mig a jámborak bízni mertek, hogy most már nekik is vannak jogaik, a szelídek kőzűl még mindig volt egy kevés ki átlátott eme új hazugság szitáján és továbbra is nem az erös vagy gyenge állatoktól várták életük fenntartását, hanem a Fénytől.
Hát igy kezdődőtt és igy folytatódik napjainkban az útólsó idő. Szóvivőí a szines papagályok rikácsolják, fekete csókák károgják, tarka szarkák csergik, rucák hápogják, szűrke verebek csiripelik, nádasok békái brekegik, disznók röfögik, még a macskák is nyávogják, s az éjszakában denevérek cincogják, kuvikkok kuvikkolják az állatok jogait. Ma, már minden vérengző és vad új álarcot, maszkot őltőtt magára és egyszerre a jámborak és szelidek védelmezője lett. Ma már nem vicsoritva, orditva rontanak az áldozatokra, mert miután a nagy Barna medvéről is levették a piros csillagot zöldlevelekkel helyettesitveazt, azóta a hiéna politikusok és farkas prédikátorok tálcán szolgáltattják azokat a nagy Kígyónak és cinkosainak, akik bujaságukban, már űnnepeni készűlnek biztosnak vélt gyözelmüket. Az ezüst és vörös rókák azonban meghasonlottak önmagukkal és egymással, kétségeiket növeli egy nagyon kevés fehér róka felbukkanása is, akik a maguk módján ugyan, de beszélnek egy Bárányról, aki valoságosan fehér volt és a Fény birodalmából jött. Az újszülött állatkákat már kiskoruktól báránybörbe bújt mosolygó farkasok csábitják inyenc falatokkal az árnyék imádatába, oktatják a zöldlevél fontosságára, s az arra érdemeseket beavatják a pálma hatalmába, felkészitik a Kigyó imádására. A jámborak és szelidek soraiban nemsokára talán már egy agg sem lessz, ki az újszülött, apró állatkáknak a Fehér Bárány valóságát, igazát átadja, a Bárány ültette fát és a Bárány fakasztotta forrást látni megtanítja, azoknak gyümölcsivel és vizével való élésnek jutalmát, a Fény örökkévaló országában való bizalmat zsenge sziveikbe beoltja.Mert ma már a jámborak és szelidek is, melyikük kényszerböl, melyikűk csupán egy jobb életmódért, de vannak olyanok is akik a harácsolásí szenvedélyüknek engedve a zöldlevelek megszerzéséért rohannak, szökdösnek, röpködnek, úsznak vagy csúsznak-másznak. Ez volna hát, igy dióhéjban az egykori pompás, élvezetes Erdő, mai, szomorú képe.
Az erdő fái, bokrai, virágai és füvei sóhajtanak és sirnak, mert már a kétlábú is, vas és acél szörnyetegeket tákolt, amikkel irgalmatlanúl, oktalan módón írtja az erdő fáit, tarolja bokrait, cserjéit, virágait és megátalkodott módón gyötri, varázsporaival ostorozza a földet, hogy az többet és többet teremjen a számára és közben források, patakok, folyok, tavak és tengerek vizeit szennyezi, mérgezi és őli meg azoknak élőlényeit tudatlan, a sötétségbe gyökerező ostobaságaival.
Ez tehát napjainkban az Erdő valósága. Az embernek pedig tudnia kellene és számolnia kellene e valósággal. Mert okozója, végrehajtója és egyben szenvedő alanya is e szörnyüségeknek. A számadás órája pedig közel van. Jó volna kinyitni a szemeket és a füleket. Ideje volna végre nem csak nézni, hanem látni is és nem csak hallani hanem érteni is. Tegyük fel, hogy az első lépés a sötétbe a kiváncsi vágy tévedése volt, a második azonban már elvitathatatlanúl a tudatos gyilkosság és még mindig adva van egy útólsó lépésnek a lehetősége: választani lehet egy tág, neonfényes súgár út és egy pirkadó hajnali fény mutatta göröngyös ősvény között, és ez az útólsó lépés fogja eldönteni, hogy lesz, vagy vége.
A fák, a bokrok,a cserjék, a virágok, a füvek várják a tavaszt, a Fényt.
Az állhatatos, örökzöld vén fenyőfa bizalmat gerjesztően áll, szüntelen figyeli a Bőlcs Kővek kőveinek erezeteit és az égre tekintve szüntelen hallgatja a csendesen, békésen keringő Fehér Galamb búgásait, burukkolásait és szelid susogással küldi az enyhe szellő szárnyain, vagy a viharros szélrohammal szerte az erdőbe a Fehér Bárány szavait :
BIZZATOK ÉN BENNEM, MERT VISSZAJŐVŐK.