Péntek 13

2000 október 13 érdekes ismeretekkel gyarapította hiányos ismereteimet. A kolozsvári Rádió reggeli magyar nyelvű adását hallgatva értesültem, egy napjainkig nyilvánosan ki nem jelentett valóság halmazról, aminek összetevőit, egy érdemes közéleti tanácsos úr magyarázta, egy elkeseredett betelefonáló hallgatónak. Íme a felvilágosítás:
Az egyházak tevékenységét két ágazatra kell osztani, úgy mint:
 a./- A kereskedelem. Az Egyház, mint világi intézmény, szükséges, hogy kereskedői tevékenységet folytasson, mert csak így tarthatja fenn magát, gyarapíthatja javait és építheti templomait. Mint kereskedelmi vállalkozás pedig, annak árul, aki többet ígér és nem tehet különbséget egyháztagsági vagy magyarsági alapon. Ezért, mikor helyiségeit bérbe adja, csupán a valutában elérhető maximál bér, a döntő érv a számára és nem lehet tekintettel a bérbe adott helyiségekben, a bérlő által folytatott tevékenységekre.
Mert az Egyház nem „Caritas”, és nem kötelessége jutányos bérletekkel támogatni a fiatal , itthon maradni és vállalkozni akaró erdélyi magyar kisiparost. Álljon magától talpra az a fiatal magyar kisiparos.
b../- Az Igehirdetés. Az Istenről, Krisztusról, a Hitről, Szeretetről tartott megható prédikációk, a látványos színházi tevékenysége az egyházaknak. Igaz az elkeseredett betelefonáló fogalmazott így, a tisztelt tanácsos úr csupán annyival egészítette ki, hogy hát ezt már régen megmondta valaki, hogy: - "Színház az egész világ".
Hát igen, ebben az Európába rohanásunkban nem meglepő számomra, hogy Isten nevét méltatlanul, közhelyként említik hívatottak és hívatlanok. De, amikor történelmi egyházaink felejtik, hogy az a Krisztus akinek a nevében ma prédikálnak, kereskednek, építenek és elkobzott javakat visszakövetelnek, mintegy kétezer évvel ezelőtt a zsidó papság által latrok barlangjává tett jeruzsálemi templomból, az imádság házából kiűzte az árusokat, a vásárlókat, a pénzváltókat és ezt a Krisztust a saját képükre és hasonlatosságukra formálva, névlegesen intézményeik élére állítják; - vétkeznek a Szent Lélek ellen. Íme, ha mintegy tizenegy év után még nem is derült fény arra, hogy akkor decemberben kiknek a jóvoltából és milyen eseményeknek voltam a szenvedő alanya és kiknek is köszönhetem, mai nyomoromat, az viszont már nem titok, hogy az egyházak a valuta gazdaságnak olyan intézményei, amelyek működési elvükből ki iktatták azt a Krisztusi tanácsot, hogy:- ,,Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem.”
Osztom véleményemet a betelefonálóval.
Az Erdélyi Magyar Egyházakat Istentől kapott megbízatásuk kötelezi, hogy a felvállalt és rájuk bízott Erdélyi Magyar Közösséget javaikkal és az Igének tanításával szolgálják. Ezért, ha az egyházak, az egykoron elkobzott javaikat azért követelik vissza, hogy azokat idegeneknek és jövevényeknek valutáért bérbe adják, akkor helyes a hallgatónak az a véleménye, hogy jobb ha nem kapják azokat vissza, mert legalább kevesebb esélyük lesz vétkezni híveik és Isten ellen.
A számonkérés pedig így hangzik: ,, Bizony mondom néktek, a mennyiben nem cselekedtétek meg eggyel eme legkisebbek közül, én velem sem cselekedtétek meg.”
Kolozsvár 2000.10.23. Muzsi András.

Kókadt tulipán viruló rózsák között

Lejáratta magát a kampány. Éber volt és jól működött az RMDSZ-t uraló pártfegyelem. A köztájékoztatás írott, hangos és képes szervei egységesen a jelölteket dicsérték, kirakat Dossziékat lobogtatva. Elvont szélmalomharcot ígérő szólamok szálltak lebegtek a szavazók előtt, mellőzve minden valóságos, célszerű, hasznos formában és meghatározott időben kivitelezhető, az erdélyi magyar érdekeket és társadalom építő értékeket termelő munkatervezeteket. Krokodilus könnyek hulltak a hirdetményekről és csörgedeztek még a magán távbeszélő készülékem fülhallgatójából is, hogy jajj, mi lesz Európával meg a NATO-val nélkülünk és ki fog minket el és megtűrni ha már nem lesznek küldötteink az országgyűlésben. Ellenvéleményeim amelyek az adott lehetőségeknek és a létező javaknak az emberi és keresztényi méltóság érvényében történő kiaknázását és határ-időre megvalósítható életbeléptetését, a felelősségre vonás tudatában felvállaló jelölteket kértek és tényleges, kézzelfogható tervezeteket igényeltek egy életképes erdélyi magyar polgári osztály létrehívására az RMDSZ-től, nem hangozhattak el. A kizárólagosan a létező javak, adott lehetőségek és erőforrások kiaknázását célzó részletekben kidolgozott, minden külföldi tőke nélkül megvalósítható valós tervajánlataim, melyek az erdélyi magyar szakképzett kézműiparosok és egyéni földművelő kertészek számára életképes életkörülményeket és termelői tevékenységet biztosító keretet teremthettek volna, nem lehettek sajtótémák. Így aztán rádöbbentem a mindennapok szürke valóságára, hogy az a jó politika, amelyik úgy ígér nekem, hogy ne legyen számomra érthető amit ígért és az a jó politikus, aki úgy forgattatja a társadalom „ringlispíl”-ét, hogy szédületemben görcsösen szorítsam a láncot, melyre életkörülményeim és létterem akasztva vannak. És akkor én, az elkallódtatott, kallódó vén erdélyi magyar, mit elmélkedem több ezernyi kallódó honfitársam sorsán, mikor mindenki ajzott figyelemmel szorít érdekvédelmi szervezetem elnökjelöltjének maratoni kampányfutói győzniakarásáért. Mikor aztán éppen a lezajlott urnázás, első fordulójának adatait böngésztem az RMDSZ kampánystábjának cifrára csiszolt „számoktükré” -ben, a reám bólogató kókadt tulipán figyelmeztetett, hogy bizony kiábrándultak és megcsömörlöttek már az öntudatos, Istenhívő erdélyi magyarok a farizeusi „lozinkák”-ból; országgyűlési képviselőim pedig köszönjék „mandátum”-aikat annak a több milliónyi nem urnázó román testvéreinknek, akik szintén emberiesebb, egyéniséget és Lelket formáló és tökélesítő jövőért dolgoznak. De közben már a második forduló kampányai galoppoztak, törzskönyvezett komcsik magyarázták nekem az újságokban, bagoly mondja a verébnek „logiká”-val, hogy mind komcsis hordószónok, gyászmagyar az, aki nem akarja látni az RMDSZ –nek sikeres szereplését, és a második fordulóban nem megy el szavazni, hogy a két rossz közül, azt a méltó kisebbik rosszat ültesse a trónra. Még püspökeim is gyors mozdulattal Páli küldetésüket cserben hagyva, Saulusként a SZENT ÍRÁS-t sutba vágták és a kisebbik rosszban földi javaik és hatalmuk zálogát vélve, új közös hitre, „egy az isten és az a dollár” egységes „dogmatiká”-ra tértek és keresztelkedtek, szigorúan intve engem balga birkáját a nyájnak, hogy lelkemen szárad majd, ha a nagyobbik rossz jut a dobogóra. Hát ennyi igyekezet behozta a „sikert.” Ami meglepetésemre szolgált, hogy elmaradtak a nagy ünneplések, még a karácsonyi és a millenniumi kereskedelmi hangulat is sántítgatott, hiába csattogtak mértéktelen mértéktelenségben a minden barbárságot felülmúló, szellemi fogyatékos petárdások petárdái. No, de ez már történelem, az események az élet folyójában sodródnak és engemet is visz az ár, az a benyomásom, hogy a meder egyre szűkül és mélyül, a távolból pedig nagy vizeknek zúgása, mint hatalmas vízesés moraja hallatszik, mely a nagy „globalizáció” tengerébe zuhan. Oda jutván aztán úszhatok, evezhetek roncsokba kapaszkodva, elhaló maradék erővel, mert az azon cirkáló szuperhajók legénységét nem érdekli a kis halak sorsa, ők cápákra vadásznak, hogy kéjhajhászó utasaiknak testőrségül adják, bálnákat halásznak cirkuszi játékaikhoz és delfineket fognak csapdába, katonáknak. Így tehát mintegy hetven év tapasztalataival, mosolyogva szemlélem az illetéktelenek hozzáállását és az illetékesek nyugodt építő munkáját. No, meg csendes, magányos estéimen, szem előtt tartva az utolsó tizenegy év monoton csúszását a lejtőn, szülőföldem gyarmatosítását, honfitársaim szétporlását, próbálom kikövetkeztetni, hogy honatyáim mit terveznek a közel és távol jövőre; azaz mai szóval élve tippelek, s ha bingót fogtam, piros plajbászommal kipipálom. Aztán ezek a rakoncátlan tipp-témák már is tolakodnak felém; - hogy mennyivel lesz értéktelenebb a nyugdíjam a jövő hónapban, hogy hol lesz a következő távirányított spontán sztrájk és melyik deli államférfi oldja majd fel a feszültséget, hogy melyik újabb ipari egységet árusítják ki mint hulladékot a magánosítás jegyében, hogy melyik történelmi egyházunk fog újra leghamarabb felmondani egy erdélyi magyar bérlőjének, hogy idegennek és valutáért adja bérbe azt, hogy a diktátor volt udvari költője melyik új hatalmashoz címzi majd legújabb dicshimnuszát, hogy ki dönti majd el, hogy milyen nemzetiségű vagyok, hogy a Bólyai egyetem mese sorozatában a következő epizódban, ki mit adagol majd és ki hogyan nyeli majd le, meg hogy a kisebbségi jogok példás betartásának melyik új „Schengen”-i reklámja lesz a tulipán, és stb…stb.. De elém szemtelenkednek azonban olyan lehetetlen tippek is mint, azt mondja, hogy; hallok-e majdan Erdélyben is olyan történészi kinyilatkoztatást, miszerint Koppányt nem egy magyar, hanem a bajor Vencellin mészárolta le, Róma koronázta szent királyunk parancsára, meg hogy napirendre tűznek e nálunk is egy a kommunizmust elítélő pert, mikor nálunk nem is voltak kommunista aktivisták és párttagok, és az stb.-ék után még csak annyit, hogy szervezni fognak-e egy olyan Református Világtalálkozót, melynek keretében magyar nem fog acsarkodni a magyarra és a testvér népekre, amely beismeri elhibázott államalapításunk vétkeit, és a történelem folyamán ránk mért vészekért, vesztett csatáinkért, 1848.-ért, Trianonért, a második világháború veszteségeiért, az átszenvedett diktatúrákért nem balsorsunkat idézi majd bűnbak gyanánt, hanem őszinte bűnbánatot tartva a Teremtő Atyánk és népünk előtt a néppel, beismerve, hogy mindezek az események nem isteni büntetések, hanem a Teremtő Igazságának fényében mérhetetlen bűneink termette rothadt gyümölcsök voltak. Aztán szorongat az a gondolat is, hogy vajon megszületett-e már, az az erdélyi magyar vezéregyéniség, akinek őszintén szívügye lenne a tömegekben, vagy a szórványokban magányosan kallódó erdélyi magyarnak a sorsa és ezért a Hit erejével felövezve magát, az égbe szálló imákból és sóhajokból ostort fonjon és kiűzze a menedzser kufárokat az Atya, az Imádság házából, és a Krisztus által megnyitott Szentélybe bevezesse a népet, hogy annak része lehessen az Életnek kenyeréből és ihasson az élő vizeknek a Forrásából. Bizonytalanságomban az Írás adja a megoldást: -„Mert a miképpen az özönvíz előtt való napokban esznek és isznak vala, házasodnak és férjhez mennek vala, mind ama napig, a melyen Noé a bárkába méne, És nem vesznek vala észre semmit.” És újra kezemben a számok-tükre. Figyelem a kókadó tulipánt. Megszólítom. Ugye, te még emlékszel, mikor ott és akkor Temesváron, piciny bimbód virágba pattant, erdélyi magyar szívemet tele illatoztad reménységgel, hogy álmaim, nagyapáim vágyai beteljesülnek. Hogy a megtört Fenyő kiegyenesedik és Turulmadaram visszaszáll ősei fészkére a Hargitára. Tudod, akkor úgy egy pillanatra én is naivan hinni véltem, hogy te több vagy mint az általános, hogy benned nem fogok csalódni. De te a rózsákkal kacérkodtál és azért az elenyésző, kevés szuperfoszfátért mit a cserepedbe szórtak, én kaptam a tövisszúrásokat. Aztán eladtad szüzességedet a kulcsnak, hogy olcsó reklám virág legyél, és én pedig, be nem váltott ígéretekkel gazdagabb. És most kis kókadt virágszálam, látod, a piac virága lettél. A rózsák virulnak s te hiába kacsintgatsz, udvarolsz, mert a burjánok közé soroltattál, nekem pedig örvendenem és tapsolnom kell, hogy még nem vettek tőlem mindent vissza, amit eddig adtak. Most a harmadik évezred hajnalán is, csak azt teszem, amit tettem ma tizenegy éve; szelíden kérlek, térj vissza népemnek ablak előtti kiskertjeibe, tekints az égre, hogy áldásnak esője hulljon reád, hogy az életet fakasztó tavasz, fonnyadó gumódból kisarjazza a magyar tulipánt. Kolozsvár 2001-01-18. Muzsi András.