1952 augusztus húszadikáról-húszonegyedikére virradó éjjel riadtan ébredtem arra, hogy erős fény süt a szemembe, aztán körvonalazodott a kép, hogy egy elem lámpával világít valaki rám. Aztán valaki felkapcsolta a villanyt, és akkor láttam, hogy három idegen áll a diványom mellett. Rám parancsoltak, hogy keljek fel és adjam oda a személyazonossági igazolványomat. Felkeltem, hogy elvegyem az asztalomról az igazolványomat és akkor láttam, hogy anyám és apám az ablak melletti sarokba vannak állítva. Anyám sirt és apám kimeredt, ijedt szemekkel nézett rám. Megnézték az igazolványomat, megkérdezték hogy hívnak és rámparancsoltak, hogy öltözzek fel. Nyár lévén csak nadrágot és inget vettem magamra. Megfenyegették szüleimet, hogy nehogy kiabálni merjenek és nehogy kimozduljanak a lakásból reggelig és nehogy elmondják a szomszédoknak, hogy engem elvíttek, mert ők is a sorsomra jutnak. Aztán megfogtak kétoldalról, hátra bilincselték a kezeimet és figyelmeztettek, hogy ne próbáljak menekülni, mert lelőnek. Amint a külső szobába értünk, akkor láttam, hogy ott is van még két civil, az egyik a háromhónapos Istvánka, a nővéremék kisfiának az ágya mellett állt, aki aludt, a másik pedig a nővéremet és férjét vigyázta és nem engedte kikelni őket az ágyból. Amint kiléptünk a lakásból, a lépcsős feljárónál két géppuskás katona állt, akik a kapuig a hátam mögött jöttek és rám fogva a fegyvert álltak, amig beültem egy Pobeda autóba. A Horea úti rendörségre vittek és bezártak egy irodába, amikor hajnalban utánam jöttek, sötét szemüveget raktak a szememre, úgy vezettek ki és ültettek ismét autóba és felvíttek a Republicii úton levő szekuritátéra. Amint kiszállítóttak az autóból, megforgattak háromszor-négyszer ott helyben jobbra és balra, aztán ezt a figurát többször megismételték amig vezettek a karomat szorítva, lépcsökön fel és le, amig végül megállítottak és levették a sötét szemüveget a szememről. Egy irodában voltam, a két civil akik hoztak, átadtak négy egyenruhás örmesternek és egy, az egyenruhán fehér köppenyt viselő tisztnek. Levetkeztettek meztelenre, aztán kezelésbe vett a fehérköppenyes tiszt. Az egyik asztalnál ülő őrmesternek bediktálta a személyi adataimat a személyi igazolványomból, aztán mérlegre állított és a dekányi pontossággal lemért testsulyomat íratta be és így folytatta tovább a magasságommal, fej, mell és derékbbőségemmel, vállszélességemmel, kar, kéz, comb, láb és talpom hosszával, aztán következett hajam milyensége és színe, szemöldököm íve és vastagsága, szempilláim szine és mérete, arcom orrom és szám tipusa, fogaimnak száma, nyakam mérete, szörzetem helyzete és milyensége, nemi szervem épsége és még a hasamon levő operációs forradás hossza és három nagyobb anyajagyem helye a hátamon. Ezt követően be kellett diktálnom minden addigi betegségeimet, sérv és vakbél mütétemet, mikor, hol és ki operált és ha kezelés alatt állok-e valamilyen betegséggel. Ezután a három kitöltött ívet alá kellett írrnom, de elözőleg külön-külön az ívek aljára saját kezüleg oda kellett írnom azt a megjegyzést, hogy a beírt adatok valósak. Következett ezek után, hogy minden ujjamról és külön a tenyeremről öt ívre lenyomatokat vettek. Ezt követően felöltözhettem, rám parancsoltak, hogy fésülködjek meg, a fal mellé állítottak és többször több pozicióban lefényképeztek. Itt nem hagyhatom megemlítettlen, hogy amig ezt a megaláztatást végig vitték velem, egyfolytában a leg ocsmányabb fenyegetésekkel és szitkokkal kiabáltak rám. És következett a másik asztal, a másik örmester és újabb űrlapok. Ismét diktálnom kellett személyi adataimat, de most már a szüleim adatai is kellettek, meg a nővéreméké, aztán a nagyszüleimé és minden élő közeli és távoli rokonaimé és persze minden bediktált rokon útán külön szidalmak és fenyegetések, hogy mondjam csak a többieket is és sehogy sem akarták elhinni, hogy nem mindegyikről tudtam megmondani, hogy mit és hol dolgozik. Ezután kaptam a parancsot, hogy álljak féllábra és diktáljam a külföldi rokonaimat, hát amint késöbb is visszagondoltam erre a deklarációra, mondhatom, hogy mind a nyolc rokonunkat akikről tudtam bediktáltam, hiszen mért tartottam volna titokban vagy tagadtam volna le őket. Nem tudom mennyi időbe telt ez, de a lábam reszketett és éreztem, ha nem teszem le összeesek. Engedélyt kértem erre. Több mint valószínű, hogy látszott rajtam, hogy nem bírom tovább, mert a fehérköppenyes tiszt rámparancsolt, hogy cseréljem fel a lábaímat és álljak a másikra, de mikor ezt megpróbáltam elvesztettem az eszméletemet és leeshettem, mert mikor magamhoz tértem egy széken ültem és fájt a kezem és a fejem. Ekkor hallottam az első emberibb szavakat az írógép mellett ülő őrmestertől; - figyelmembe ajánlotta, hogy legyek őszinte és akkor ülve maradhatok. Aztán, már újra záporoztak a kérdések: Levelezek- e a külföldi rokonaimmal, a szüleim leveleznek-e velük és mikor kaptuk és kitől az utolsó levelet és mikor és kinek írtuk mi az utolsó levelet. Nagyon fáradtnak és gyengének éreztem magam. Ekkor egy erős lámpát gyujtottak és a szemembe világítottak vele és úgy hagyták. Újra diktálnom kellett, de most már az osztálytársaimnak, barátaimnak nevét és címét és persze minden nem ismert címért külön fenyegetések és káromkodások. Gondolom végre ők is megúnták a dolgot, mert miután többször elismételtem, hogy több rokonom, barátom és ismerösőm nincs, ott hagytak a széken a reflektorral a szemben. Közben hallottam, hogy jönnek és mennek, mert látni, nem láttam semmít, csak annyira emlékeztem késöbb is, hogy nagyon hosszúnak és kibirhatattlannak tünt számomra az idő, ott a reflektór vakító fényében és kisugárzott hőségében. Aztán, ebből a félájúlt állapotból arra ocsúdtam, hogy sötétben vagyok, persze csak nekem tünt úgy, mert aztán lassan kezdtem látni rendesen. Szemben velem ott ült az őrmester és elém tólta az íveket, hogy írjam alá őket a szokott sajátkezű kitétellel, hogy az abba foglalt adatok valósak és senki nem kényszerített hogy aláírjam azokat. Aztán egy külön ív papírra kellett írnom három-három sort nyomtatott nagybetűvel, nyomtatott kisbetűvel, írott nagybetűvel és írott kisbetűvel és azt is alá kellett írjam. Miután aztán aláírtam, kioktatott a következökről: Le vagyok tatóztatva és a szekuritáté foglya vagyok. Engedelmeskednem kell minden parancsnak. A cellába hangosan beszélni nem szabad, csak suttogva. Lefeküdnöm csak akkor szabad, ha erre engedélyt kapok. Amikor a cella ajtót nyílní hallom, azonnal arcal a fal felé fordulok. Az őrökkel beszélnem nem szabad. Ami pedig a leg fontosabb, hogy a nevemet a fogolytársaimnak nem mondhatom meg, az én nevem ezután 78. Ha netán valamelyik fogolynak mégis megmondanám a nevem, nyomorékká vernek.- Hát ezt az első személyi számomat, máig sem tudtam feledni.- Következett aztán megint a sötét szemüveg, forgatások jobbra és balra, halk suttogó parancsok, hogy lépcső fel vagy le, majd zárak csattantak és éreztem, hogy valami helyiségbe léptem, suttogó parancs, hogy vegyem le a sötét szemüveget. Levettem, átadtam az őrnek, aki végignézett tetötől talpig, akkor vettem észre, hogy posztó papucsot visel, aztán rámutatott az egyik felső ágyra, hogy az az enyén és a kezembe nyomott egy aluminium csuprot. Nos, hát így találtam benn magam 17-éves és 8-hónapos koromban életem első cellájába.
Ennek az első letartóztatásomnak a részletei annyira belém vésődtek, hogy ma ötven év után is elevenen élnek bennem. Igaz két alkalommal már leírtam, de úgy 1959-ben mint 1981- ben kénytelen voltam megsemmisíteni, lehet most a harmadik alkalom, már engedékenyebb lesz és megtarthatom.
Nem véletlen, hogy letartóztatásomat kissé részletesebben írtam le. Ha egy figyelmes összehasonlítását végzem el az alkalmazott módszereknek, kezdve az iskolában vagy a lakásunkon történt állandó nyilvános zavarásoknak és megfélemlítéseknek, amelyekről úgy a tanárok, mint a tanulók és a szomszédok tudták, mivel gyakran látták és sok esetben hallották, hogy a szekuritáté megfigyelése alatt állunk,hír amelynek terjedéséről pont a zaklató szekuritátésok gondoskodtak, aztán folytatva a szégyenpaddal, a leszállított érdemjegyekkel, a szigorított érettségi vizsgával és végezve az egyetemi beiratkozástól való hangos és nyilvános el és kitiltással, mind azt a célt szolgálták, hogy már az ifjúság soraiban és tömegében egy olyan szellemi terrort alkalmazzanak, mely tudatosítja már az iskolásokban és egyetemistákban, hogy az államhatalomnak feltétlen engedelmességgel tartoznak. Aztán, ha a kor széles népi tömegeinek a kersztmetszét analizálom, keresve ennek a szellemi terrornak a módszerét, megjelennek a Duna-csatorna lágerei, a bányák kényszermunka telepei, a börtönök ahol az elhurcoltak ezrei mint politikai foglyok szenvednek és bár ezekről beszélni nem szabad, mégis mindenki tudja, hogy léteznek, mert a hírterjesztő szolgálat munkaruhás aktivistái bizalmasan ennek vagy annak a szakinak elsuttogják, a nép pedig kiváncsi minden értesülésre, mert hozzátartozói után kutat, hogyha még él, vajon merre van, hol szenved. Hiszen ilyen és hasonló hírek után vadászott édesanyám kétéven át. Az államosított intézményekben, üzemekben és gyárakban dühöng a purifikálás, mindenki lót-fut, hogy egészséges származást, munkás vagy paraszt ősőket igazoljon, hogy megtarthassa állását vagy beosztását.A purifikálás is olyan párt-titok volt, amiről senki nem beszélt, de amiről mindenki tudott és amítől mindenki félt.Igy a dolgozó nép is megtenulta, hogy Sztalin generalisszimusz a népek atyja és a kommunista párt az úr mindenek felett, így alakult ki a lágeréletet élő társadalom, ha pedig volt aki ellene szólt, hát akkor éjszaka már jött is a fekete duba pobedáktól kisérve és eltünt a nép ellensége. Ide illeszkedik szervesen az a letartóztatási módszer, mít az én esetemben is alkalmaztak, amikor éjjel a környező hat szomszédunkat zörgették fel és figyelmeztették, hogyha valami zajt hallanak, ne merészkedjenek az ablakhoz, mert egy veszélyes imperialista kémet tartóztatnak le, aki a dolgozó nép ellensége, és ne merészeljék elmondani senkinek, hogy mi történt és hogy itt volt a szekuritáté. És másnap már az utca lakói magukban arról filozofáltak, hogy vajon mit csináltam, nem-e beszéltek velem az utóbbi időben, hogy őket is kérdőre vonják vagy elvigyék, és persze elhatározták, hogy kerülni kell a hozzámtartozókat. Igy máma ezektől, holnap aztán már azoktól kellett tartozkódni, rokoni kapcsolatok szüntek meg, testvéri viszonyok hidegedtek el, házasságok bomlottak fel és szülök tagadták meg gyerekeiket, vagy gyerekek mondtak le szüleikről, hogy bizonyítsák hűségüket a dolgozó nép állama, a kommunista rendszer és Párt iránt. Ilyetén, a civil lágertársadalom belső fegyelme biztosítva volt.
Nem említve az emberi méltóságot, de az elementáris emberi jogokat eltipró, meggyalázó és személyt alázó módszerek alkalmazása a letartóztatás esetében, abba a valóságos helyzetbe állítja a becellázott most már rabot, hogy egyik óráról a másikra egy senki, egy semmi lett. Elgyötört arcokból kimeredt szemek néztek rám, mikor először becsukódott mögöttem a cella ajtó. Kimerült idegekkel, reszketve a félelemtől és a fáradságtól, kétségbeesve az elkövetkezendőktöl, mozdulni sem mertem és mikor az egyik, most már cella társ intett, hogy üljek le mellé a vaságy szélére és az aluminium csészémbe töltött pár korty vizet, csak annyít mertem mondani, hogy: 78 vagyok. És mint annyi más több ezer volt emberből, belőlem is csak egy szám lett, egy engedelmes rab.
1952 augusztus 22 és 53 március elejéig, a fejadagom napi 125 gr. kenyér, reggel egy decilíternyi ,,terci”, magyarul híg puliszkalé, délben egy merítőkanálnyi vízbe fött zöld vagy savanyú káposzta és este szintén egy merítőkanálnyi árpakása sós vízben megfőzve. Kivételes napok nem voltak, eme változatlan menü mellé, még kaptam naponta 10 drb.,,Militar” cigarettát, és háromszor egy nap, megtöltötték a csupromat vizzel.
Ezt a szinte hét hónapnyi időt ugyanabban a cellában töltöttem. Levegőre nem vittek, napfényt nem láttam. Az ajtó felett egy matt üvegkockán keresztül világított egy körte, egyfolytában éjjel és nappal. Hat vaságy volt benn, kettő-kettő egymásra rakva. A sarokban egy fa veder volt, amibe szükségleteinket végeztük és amit minden reggel pillanatok alatt, mikor az őr kinyította az ajtót ki kellett raknunk az ajtó mellé, meghajólva, lehajtott fejjel.
Vallató tisztjeim voltak:- Kovács alhadnagy, Bárányi százados és Gruia őrnagy.
Kovács alhadnagyot, mint a ,,Február 16 “ Vasúti-Műhelyek sztahanovistáját emelték ki a termelésből és léptették elő szekuritátés tisztté. Magyar, olyan 20 - 21 éves, írástudatlan fiatal volt. Legelső vallatóm volt, és akkor láttam, hogy olvasni bár nehezen, de tudott, írni azonban nem. Megizzadt amig a nevemet leírta, de azt is úgy, hogy én egy lapra lerajzoltam nagyba a nyomtatott betüt, felmutattam neki a papirt s aztán ő probálta lemásolni. De felidegeskedett, odacsapta a tollát az asztalhoz, káromkodott, hogy neki ez már a negyedik éjszakája, hogy szolgálatban van és nem volt ideje aludni, olyan bandítákért, mint amilyen én is vagyok. Mert ő szegény munkások gyermeke, aki mint kazánkovács, tízkilós ráverővel kereste a kenyerét és nem töltőtollal. Aztán elém tett papirokat és egy tollat és rámparancsolt hogy irjak le mindent az IKESZ-ről és a SZIKOMA- ról. Közben behívott két katonát, akik leültek tőlem távolabb, de velem szembe és térdükre fektették a fegyvereiket, ő pedig miután még egy párszor lebanditázott, kiment az irodából. Reggel jött vissza, -( közben a katonákat kétszer felváltották, de egyikük sem volt hajlandó, bár egy pohár vízet adni, a kérésemre csak annyít válaszóltak, hogy;- írj és hallgass),- kipihentnek látszott, elvette a deklarációmat, belenézett, aztán még mindig fenyegetően, de már káromkodások nélkül mondta, hogy nem írtam le mindent, gondolkozzak mert folytatni fogjuk és ha nem vallok be mindent, még enni sem fogok kapni. Megjegyzem, késöbbi kihallgatottságaim eseteiben is amik vele voltak, hasonló képpen viselkedett, sőt a kivizsgálások vége felé, már barátságosabb hangnemben is beszélgetett, nem ütött meg soha és ő volt az én őrőm abban a fegyveres kiséretben, amelyik a törvényszéki tárgyalásra elővezetett.
Bárányi százados, magyar zsidó, nőiszabó volt. Késöbb, a hetvenes években, a Brassai utca 6 sz. alatt szomszédok voltunk. Akkor már egy tönkrement, alkoholista volt, aki mentegetve magát, több esetben jött kölcsönkérni pénzt, víz vagy gázdíjfizetésre, egyszer még egy csokit is hozott a kisfiamnak. Igy volt alkalmam, több kulisza titkot megtudni és azokból kiszűrni, hogy mi a hihető és mi a mese. Tény, hogy akkor már betenyugdíjas volt, mert a szekuritátéról kitették, mivel felesége a fiával kivándorólt Izráelbe, és a Majális úti luxus villából, a szomszédunkba költöztették, egy szoba – konyhás lakásba. Amint akkor mesélte, kiábrándult a szekuritátéból, de Izráelbe sem mehet, mert nem fogadják be, mert a felesége is törvényesen elvált tőle és tulajdonképpen belőle is úgy lett szekus, hogy mikor haza jött a németországi deportálásból, az akkori szovjet városi vezetőség, többedmagával Moszkvába küldte, ahol két éves felkészítő tanfolyamon vett részt, aztán mikor mint főhadnagyot haza küldték, már nem volt más választási lehetősége. Mint vallató tiszt ez a Bárányi százados, eltekintve, a hosszú hegyes orrától, róka tipusú ember volt. Többet viselt civil, mint egyenruhát. Irógépen írta a vallomásaímat. Hol nyájasan kedves volt, hol puskatussal ütött.
Gruia őrnagy, a tipikus beképzelt, ellentmondást nem tűrő szekus főnök megtestesítője volt.Vele késöbb,1958-ban kerültem szomszédi viszonyba, mikor egy pár hónapot a Majális út 46 sz. alatt Szegő Júlia újságírónőnél laktam albérletbe. Szinte mindennap összefutottam vele hazafelé menet és minden egyes alkalommal kedvesen, mosolyogva fenyegetett, hogy nem téveszt szem elől, és vissza kerülök a szeku cellájába. De 1959 nyarától kezdve nem láttam többet és mivel ebben az időben kellett deklarációt írjak Onac ezredes és Fényes százados felszólítására arra vonatkozóan, hogy igaz-e az a vád, miszerint Gruia őrnagy szexuális téren zsarolta feleségemet, leánykori nevén Károlyi Klára ügyésznőt, azért, hogy engem szabadlábon hagyjon, mivel bizonyítékai vannak, hogy kapcsolatban voltam több magyarországi ,,ellenforradalmárral” 56-ban és írtam egy –Attila trilógiát- melyben irredenta mozgalomra úszítok Erdélyben is, ezért, csak következtetni mertem, hogy Gruia őrnagynak problémái vannak. Késöbb, hiteles személy erősítette meg a hírt, hogy ügyvédi praxist folytat Szebenben. Az úgy nevezett vizsgálati fogságom legjelentősebb akciója az volt, mikor Gruia és Schreiner őrnagyok, Bárányi százados, és öt vagy hat hadnagy és egy fegyveres katonákkal teli katonai teherautó kiséretében három pobedával, fényes nappal, délelött haza vittek házkutatásra. Mikor a kocsisor megállt az Árpád út 70 sz. alatti lakásunk kapuja elött és a teherkocsiból ugrottak le a fegyveres katonák és sorfalat képeztek a kapú és a pobeda között amiben ültem, az utca egyszeribe pusztává lett. Első alkalom volt, hogy a cellámat sötét szemüveg nélkül hagytam el, de mire haza értünk, sikerült alkalmazkodnom a világossághoz.. A kezeim persze bilincsben voltak, a kocsiból kiszállva, Gruia őrnagy megfogta a karomat és rám parancsolt, hogy vezessem a laboromba. Aztán minden kínom ellenére, már csak mosolyogni tudtam, mikor megfenyegetett, hogy ha kiálltani merek, vagy futni próbálok lelőnek és ha nem a laborba vezetem őket, hanem valami csapdába viszem, vége az életemnek. Az udvaron még hat lakás volt, de mindegyiknek az ajtajában már fegyveres katona állt és úgy szintén fegyveres katonák vigyázták a Lőrincz családdal határos alacsony kerítést is. Mögöttem jöttek Schreiner őrnagy Bárányi századossal és a hadnagyok. Schreiner és vagy három hadnagy bementek a lakásunkba és azt dúlták fel. A többiek velem jöttek hátra a kamarába. Leütötték a lakatot és belöktek az ajtón, aztán bejött két katona és két hadnagy és követelték, hogy mutassam meg hol van a pisztolyom. Megmondtam hova tettem és ott kell legyen, az egyik katona rögtön felállt a székre, nézett, benyúlt a kezeivel, de azt mondta, hogy ott nincs semmi. Hirtelen nem értettem, hogy mi történhetett, hiszen csak én tudtam, hogy oda tettem és ebben biztos voltam. Bárányi rám ordított, ha nem adom elő azonnal szétveri a fejemet és elkezdett a polcokról ledobálni mindent, akkor szóltam Gruia-nak, hogy ügyeljenek, mert abban a nagyobbik üvegkannában foszfor van és meggyúlhat. Hát ami ekkor történt, azon még ma is mosolygunk, ha eszünkbe jut. Bárányi rögtön kikapta és rámfogta a pisztolyát, Gruia parancsot adott az egyik hadnagynak, hogy a kezeimet amelyek eddig hátra voltak bilincselve, bilincselje előre. Aztán rámszólt, hogy vegyem én a kezembe azt a kannát amelyikben a robbanószer van. Levettem az üveget és mutattam, hogy nézzék meg, ez nem robbanószer, hanem csak foszfor, ami a levegön gyúlékony, de azért van folyadékban, hogy ne gyúlhasson meg. Hiába volt minden érvelés, mert kiparancsolt az udvarra, hogy ott álljak, távolabb tőlűk, két katona között és tartsam a kezemben a kannát. Aztán darabokra szedték a kamarát a pisztolyt keresve. Közben kijött Schreiner a lakásunkból és mondott valamit Gruia-nak, aki rámszólt, hogy menjek előre lassan lépve és ügyeljek, hogy nehogy felrobbanjon a kanna. Mint valami gyászmenet úgy mentünk az autóig, közben hallottam, hogy anyám keservesen sir a szobában. Az autónál az egyik hadnagy óvatosan elvette az üveget amig beültem a kocsiba, aztán vissza adta és mellém ült, igy a hátsó ülésen közrefogva két hadnagytól, bilincsbevert kezeimben a foszforral és elől a sófőr mellett Gruia-val elindultunk. Akkor vettem észre, hogy egy rendőr autó is van előttünk, amelyik egyfolytában szirénázott, az útkereszteződéseknél, a piacon és a főtéren leállt a forgalom, amig lassan haladó karavánunk átment. Igy értünk be a szekuritáté udvarára, ahol le kellett tegyem a földre az üveget. Akkor kaptam az első puskatus ütést Bárányitól, Gruia pedig csak annyít mondott, ha másnapig nem mondom meg hol van a pisztoly, megnyomorít egy életre. Aztán másnap éjjel, mikor újabb kihallgatásra vittek, meggyöződhettem, hogy mennyire müveletlenek még a magas rangú tisztek is. Lehordtak a végtelenségig, hogy gunyolódtam velük a foszforral, a pisztoly pedig annál a szervezeti tagnál van, akit még nem deklaráltam, de ők tudják, hogy ki az és elkezdtek sorolni ilyen neveket, mint Kemény Zsigmond, Vörösmarty Mihály, Nyírő József, Bozzai Margit, stb. hogy mondjam meg a címüket, meg hogy mióta tagjai a SZIKOMA.-nak és melyiküknél van a pisztoly. / Ezt az éjszakát sem tudtam elfelejteni soha./ A reflektorral a szememben, nem tudtam, hogy mit mondhatnék ezekkel a nevekkel kapcsolatban és miért kérdik ezt tőlem. Mert arra gondolni sem mertem, hogy Bárányi százados nem tudja, hogy az általa említett nevek, meghalt írók nevei. Beismertem, hogy több írásaikat ismerem ezeknek az íróknak, mert egyesekről az iskolában is tanultunk. Ekkor Gruia százados, egy olyan mozdulattal mint mikor egy gyanusított gyilkos elé teszik a bizonyítékokat, elém tette azt a zöldfedőlapos regiszterfüzetemet, amelyikbe több író neve volt nagy betükkel írva és nevük útán a müveikből kimásolt rövid idézetek, saját megjegyzéseimmel bővítve. Persze úgy az idézetek, mint magyarázataim az erdélyi magyar nemzeti eszményre korszerüsítve. Ami pedig a másik nagy meglepetésemre szolgált, hogy Gruia, magyarul kiáltott rám, hogy na te bandita vallani fogsz végre! Hát első és utolsó alkalom volt eme több mint két évi rabságom alatt, amikor sírni kezdtem és elveszítve félelemérzetemet és önuralmamat kiabálva követeltem, hogy hívjanak egyetemi tanárokat és kérdezzék meg azoktól és ha azok nem meghalt írók és én hazudok, akkor akasszanak fel, lőjenek le, legyen már vége mindennek. Legnagyobb meglepetésemre, vissza vittek a cellámba. Több napon át, nem még vittek vallatni, igy időm volt imádkozni és rendezni végre gondolataimat. Megértettem, hogy az én szekusaim, nem teszik magukat, hanem tényleg buták. Tudtam, hogy miként a foszforral, ezekkel az író nevekkel is tisztázódik a helyzetem, de azt is tudtam és éreztem, hogy a pisztollyal nem úszom meg szárazon. -/ Hát ez a pisztoly még 1982-ben, harmadik letartóztatásom alkalmával is téma volt és még azután is./- De sehogy sem tudtam magyarázatot kapni magamnak, hogy mi történhetett a pisztollyal. Ismervén a szüleimet, biztos voltam benne, hogy ők nem vették el, vagy nem dobták el, de ugye abban is biztos voltam, hogy az utolsó délután egyedűl voltam és csak én tudtam, hogy hova dugtam el. Aztán legnagyobb meglepetésemre, nagyon hosszú ideig nem vittek kihallgatásra. Nem tudtam elképzelni, mi történhetett.Felmerült bennem a gyanú, hogy a szüleimet is letartóztatták a pisztolyért és mikor arra gondoltam, hogy valamelyik cellában vannak ők is itt mellettem, hát arra az elhatározásra jutottam, hogy legyen aminek lenni kell, nekem már úgy is mindegy, engem szabadon már úgysem engednek soha, de legalább anyámat és apámat mentsem meg. Kopogtam az ajtón és kértem a leskelődő ablakocskát kinyító őrt, hogy vigyen Bárányi századoshoz, vagy Gruia őrnagyhoz kihallgatásra. Több mint egy hetet vártam kétségbeesetten, amig felvíttek Gruia.-hoz. Meglepett, hogy mennyire emberi hangnemben beszélt, mikor megkérdezte, hogy mít akarok mondani. Amint előre kiterveltem, elmondtam, hogy hazudtam mikor azt deklaráltam, hogy eldugtam a pisztolyt, mert nem dugtam el, hanem útolsó délután, mikor megtudtam, hogy Delbácsot és Verest letartóztatták, bedobtam a Szamosba. Felkacagott és elém tett egy papirt, majd azt mondta; -na írd le ezt a hazugságot is, persze hozzáfűzve azt a divatos vallatói megjegyzést, hogy ,, cu lux de amănunte”, ami magyarra úgy fordítható, hogy ,,fényüző aprolékossággal”. Miután elolvasta, megfenyegetett, hogy a jővőben, elő ne forduljon, hogy kopogjak a cella ajtón. Nincs jogom, hogy az őrrel beszéljek, itt csak akkor beszélhetek, ha kérdeznek. Ezért büntetésképpen öt napig nem fogok kapni kenyeret. Miután napokon, heteken keresztül senki nem törödött velem, időm és alkalmam volt, hogy helyzetemet most már higgadtan felmérjem és tisztázzam a jővőbeni magatartásomat. Átértékeltem megaláztatásaimat és rájöttem, hogy számomra a harc csak ezután kezdődik. Hiányos biblia ismeretem és imáim azonban reményt és hitet adtak. Megérlelték bennem azt az elhatározást, hogy minden elkövetkezendő megaláztatásomat, úgy tekintem, mint egy kihívást és emelt fejjel fogom elviselni.Reményeimet még az a valós tény is táplálta, hogy Palocsay Zsiga is le van tartóztatva és az ő apja mint nagy kommunista, a kolozsvári Gyümöls és Virágkertészet igazgatója valamint a Mezőgazdasági Tudományegyetem párttitkára, akiről mint Románia Micsurinjáról írnak az újságok, nem engedheti, hogy a fia politikai elítélt legyen. Aztán még egy reménysugarat csillantott fel egy új, idősebb letartóztatott, aki nemtörödöm és vidám kedélyű volt, partizánokat segített és azért fogták le. Bár jól össze volt verve, biztatott, hogy jönni fognak az amerikaiak és kiszabadítanak, mert a Szabad Európa Rádió minden este bíztat és minden adásában beszél rólunk, a tizennyolc kolozsvári diákról, akik között tizenhárom és tizennégy éves leánykák és a Palocsai fiú is le vannak tartóztatva, mert röpcédulákat szórtak szét május elsején a városba. Még csak egy jelentősebb kihallgatást kell felidéznem, mert amelyek azután következtek, már a megszokottság rutinos medrében folytak.
Szilveszter este vittek fel Gruia irodájába, terített asztal mellett ült Schreinerrel és Bárányival. Leültettek egy távolabbi asztalhoz, szembe velük. Mintha én ott se lennék, ették a sült húst, pezsgöt ittak, a tortából szeltek, aztán mikor elkezdték szemezgetni a szőlőt, Gruia rámnézett és megkérdezte, hogy nem vagyok-e éhes, miből akarok enni ? Köszöntem szépen, és mondtam, hogy én már vacsoráztam. Hahotázva röhögtek, láttam, hogy már nem egészen józanok. Gruia jó hosszan figyelt, szembe néztünk egymással, egy olyan erős dac lett bennem úrrá, hogy nem vettem le a tekintetemet róla, bár a letartóztatottnak tiltva volt, hogy emelt fejjel álljon a szekuritátés káder előtt. Meglepetésemre, nyugodt, hangsúlyozott szavakkal mondta; - te hazug disznó, te olyan éhes vagy, hogy bele döglessz, hiába vagy büszke, mert itt rothadnak el a csontjaid. Jegyezd meg, húsz évre leszel ítélve. Aztán kivett a fiókjából egy köteg iratot és felmutatva azt mondta, hogy látod ezeket, mind olyan deklarációk amelyekkel a szülök megtagadnak titeket, Bárányinak adta, aki odahozta hozzám, a legfelsőt elém tartotta és csak annyit kérdett, hogy úgye ismerem az apám írását. És az ő írása volt. Kijelentette, hogy rabló bandíta vagyok, és nem ismer többé. Aztán elém tartotta a Palocsai apjának a deklarációját épp egy pillanatra és futólag végiglapozott a többin. És tudd meg, folytatta Gruia, ha egy csoda folytán túl élnéd a húsz évet és kiszabadulnál, akkor is amig élni fogsz, egy megbélyegzett leszel és minden lépésed követve lesz . Látod, a becsületes emberek úgy élnek mint mi, most megyünk megünnepelni az új évet elegáns öltözetben, fiatal, szép nökkel te pedig ünnepelni fogsz a celládban az orroddal a szaros vederben. Ki kiván még neked boldog új évet, mikor az apád is megtagadott. Hát ezt a szilveszteri estét sem tudtam elfelejteni. Aztán a januárral beindult a nagyüzem. Szinte naponként kihallgatások és lejátszása a röpcédulák készítésének, amit filmeztek, fényképeztek vagy három napon át de kiborúltak, mikor a végén többen megjegyeztük, hogy ahol mi nyomtattuk a röpcédulákat, ott Sztalin, Lenin, Marx és Engels fényképei nem voltak a falon. Igy hát kezdődhetett előről minden.
1953 március 14.-én volt a tárgyalásunk. Engem két nappal azelőtt vittek át a törvényszék börtönébe. Akkor tudtam meg, hogy két nap mulva lesz a tárgyalásunk, hogy a társaimat már rég áthozták, és hogy Sztalin meghalt. Itt már egy aluminium kannával beszélgetni tudtunk a falon keresztül. Mindegyik társamat érdekelte, hogy mért tartottak engem vissza ilyen sokáig és hogy a pisztolyon kivűl még volt e valami új probléma. Értesítettek, hogy nekik már megparancsolták, hogy a tárgyaláson nem védekezhetünk, és mikor kérdezni fognak, muszáj azt és csak annyít mondanunk, hogy bánjuk tetteinket, és hogy megegyeztek, hogy mondani fogjuk.
A tárgyalás napján, reggel felsorakoztattak a börtön földszinti folyosóján és bevíttek a közjogi bünözök WC.-jébe és felszólítottak, hogy mindegyikünk végezze el a szükségleteít, mert a tárgyalás végéig nem lesz rá alkalom és mód. Aztán újra felsorakoztattak a folyosón, egymástól távolabb és mindegyikünk előtt egy börtön őr állt, aki elött le kellett vetkeznünk meztelenre és rab alsó gatyát és inget vettünk fel, valamint tisztára mosott csíkos rabruhát.Végül középkori módszerrel láncot szegecseltek lábainkra és bilicsbe rakták kezeinket. Aztán arccal a falfelé fordulva vártuk amig ugyanezt végig csinálták a hozzánk tartozó három kislánnyal is,akik közül az egyik tizenhárom a másik kettő pedig tizennégy éves volt.Ezt az egész ceremóniát pedig felvigyázta Gruia és Schreiner őrnagyok, Bárányi százados és Kovács, most már mint hadnagy, több egyenruhás tiszt társaságában. Nem tudom, hogy azok a hirhedt SS.-ek Dachau-ban vagy másutt vertek e láncba leánygyermekeket, de annak szemtanuja voltam, hogy 1953 március 14.-én, kolozsváron, a román Szekuritáté és Katonai Törvényszék ezt megtette. Igy bilincsbe vert kezekkel csörgettük lábainkra vert láncainkat végig a törvényszék udvarán és folyosóin a tárgylóterem melletti tágas szobába. Tizennyolc fiatal, akik közül ketten voltunk a tizennyolcadik életévünkben, a többi tizenhat,-tizenhét éves kiskorú fiú volt, kivéve a három leánygyermeket. Mind a tizennyolcunk mellett egy-egy tiszt is jött, szorosan tartva, a jobb vagy bal karunkat, az én személyes kisérőm, amint már említettem Kovács hadnagy volt. Bár, a földet nézve, lehajtott fejjel kellett cammogjunk, mégis sikerült az egyik lépcsőzet alján, a katona kordon mögött megpillantanom anyámat, néhány társam anyja között. Itt ebben a szobában tartott nekünk egy rövid felkészítést a Katonai Törvényszék egy ügyésze. Ekkor tudtuk meg, hogy a Nagyváradi Territoriális Katonai Törvényszék fog ítélkezni felettünk. Elmondta, hogy a mi feladatunk annyi, hogy mikor behívnak, szigorúan a feltett kérdésekre felelünk amig személyes adatainkat felveszik, aztán aláírjuk azt a deklarációt, amiben elismerjük a Szekuritátén adott vallomásainkat és aztán csendben ülünk a vádlottak elkerített helyén, a tárgyalás végén pedig, mikor felszólítanak, csak annyít mondunk, hogy bánjuk tetteinket. És így történt. Miután mindannyian bent ültünk a vádlottak padján, engedelmesen lehajtott fejjel, szólásra emelkedett Macskássy katonai ügyész elvtárs és elharsogta vádbeszédét. Abban a kiváltságban részesültünk, hogy mivel kiskoruak voltunk, kizárólagosan, a jelen lévő szülőket beengedték a tárgyalóterembe a hátsó padokba, de előttük egyenruhás és civilruhás ismeretlenek ültek.
Ebből a vádbeszédből aztán úgy mi a vádlottak, mint jelenlevő szüleink, megismerhették a múltunkat. Imperialista, Titóista fenevadak vagyunk, akik már 1944 előtt a Nyilaskeresztesek és az SS-isták pribékjei voltunk,akik beárultuk a munkásosztály illegálitásban szervezkedő kommunistáit, de Horthy irredentistáinak és Antonescu vasgárdistáinak is a besúgói voltunk és hogy 1944 után az amerikai kémszolgálat bérencei vagyunk, a jelenben pedig mint hazaárulók, államcsinyt akartunk végrehajtani, hogy aztán a Szovjetunió Békebástyáját döntsük le, ezért számos szabotázscselekmény végrehajtását terveltük ki, de a Szekuritáté ébersége megvédte dolgozó népünket és meghiusította gaztetteink végrehajtását. Továbbá még felsorolt az katonai ügyész elvtárs, részletesen elemezve számtalan valótlan, de valós vádat is. Ami ebben a vádiratban ma, lehet, hogy hihetettlennek vagy nevetségesnek tűnik, de mégis így igaz. A 119/ 1953. sz . Dosszié vádirata. Ami pedig egy nagyon szomorú vetülete ennek a hivatalos iratnak, hogy jogászok állították össze és jogászok róttak ki ennek az alpján, többévre szóló börtönbüntetést tizennyolc fiatalkorú 18.-éven aluli gyerek számára, megbélyegezve és tönkretéve ezáltal nemcsak a tizennyolc fiatal sorsát, hanem azok családtagjainak életét is. Szomorú, hogy Romániának, egy Európai államnak 1953 –ban érvényben levő büntető törvénykönyvének a 209.-es és a 327.-es cikkelye megengedte tizennégyéven aluli leánygyermekek elítélését egy olyan vádirat alapján mely azokat már három,-négyéves életkoruktól kezdve politikai büntényekkel vádólja és működött egy olyan Katonai Törvényszék amelyik tizenhárom és tizennégy éves leánygyermekeket láncra verve vezettetett fegyveres kisérettel a tárgyalóterembe. És ami elkeserítő, hogy 1989 után egyetlen hivatalos fórum sem igényelte ennek a gyalázatos és jogtalan eljárásnak a hivatalbó való jóvátételét, még az RMDSZ érdemes jogászaít sem indította bár egy megemlékezésre, az ádáz anyanyelvi oktatásért vívott, parlamenti küzdelmeik keretében elhangzott szónóklataikban. Pedig első és utolsó, és így egyetlen magyar középiskolás illegális kommunista ellenes diákszervezet volt 1948 után a Romániához csatolt Erdélyben, amelyet a hivatalos szervek, mint szervezetet helyeztek törvényen kivűl és ítéltek el.
Itéletet a tárgyaláson nem hirdettek. Két nap múlva, - mikor az állomáson a vagondubába begyömöszöltek tizünket egy két négyzetméternyi ablaknélküli kabinba, melynek a tetején volt egy pár lyuk de azokon kilátni nem lehetett, valamint az ajtó alján volt még néhány lyukacska, - az őr olvasta fel, hogy mind a tizen húsz évre vagyunk ítélve. Útravalóúl kaptunk 250 gr. kenyeret, egy mutatóujjnyi nyers zsirnakvalót és ugyanannyi marmeládét ( vegyesíz ). Három napi kínos útazás útán bevittek a Bukarest melletti Jilava.-i ( Zsiláva) várbörtönbe. Itt két hétig tartottak egy földalatti nagyobb cellában, amelyikbem volt ugyan néhány rothadó emeletes fa priccs és vas ágy, de a több mint százhúsz rabnak a java része a földön ült és aludt, mert lábon állni már kevésnek volt ereje. A szervezetünkből Szász Pistát és engem hoztak ide. Igaz, hogy az ürüléktároló négy nagy cseber mellett kaptunk helyet a földön és vizelettöl átítatott szalmán ültünk és aludtunk, annyira össze zsufólva, hogy csak úgy fordulhattunk egyik oldalunkról a másikra, ha mindegyikünk átfordult, de elönyünkre volt, hogy az ajtó közelében voltunk és igy az ajtó alján levő lyukakból kissé több levegőhőz juthattunk. Napjában kaptunk egy merítőkanál vizet, 250 gr. málét, reggel egy csupornyi pergelt árpalevet, délbe és este pedig egy szeletnyi vízbefött takarmányrépát. Két hét múlva, aztán újra a vagondubában voltunk, de most már tizenhárman egy a fennebb említett kabinhoz hasonló dubacellában. Két és félnapi utazás útán megérkeztünk a Dunacsatorna Midiai kényszermunka telepére. Velünk egy cellában hozták ide a szintén kolozsvári, Hosu nevezetű görögkatolikus püspököt is. Borcea parancsnok szemügyre vett, és hátratett kezekkel sétálva elöttünk, ismertette a láger törvényeít, hogy itt senki nem éhes és nem beteg, itt csak normára dolgozni és megdögleni lehet minden bandítának, mert ezt a lágert még senki élve el nem hagyta és nemis fogja. És másnap, már bányásztuk a követ és raktuk tehervagonokba. Itt töltötte büntetését akkor Corneliu Coposu is, aki 1989 után a Román Nemzeti Keresztény Parasztpárt vezére volt. Ugyancsak itt ismertem meg és kerültem közeli barátságba Nicolae Bădescu bukaresti íróval.
1953 július 19.-én beszüntették a Dunacsatorna építését. Több rabot, közöttük minket is Szász Pistával együtt a Nagyenyedi börtönbe vittek. A börtön gyárjában dolgoztattak mint vasipari munkást. Itt szövődött mély lelki barátság Vormittag temesvári német római katolikus lelkész és közöttem. Innen helyeztek szabadlábra 1954 szeptember 7.-én. Ez a csoda, pedig így történt:
1953 nyarán Palocsay Zsiga édesanyja meghalt, de egy könyörgő levelet hagyott volt férjének Palocsay Rudolfnak, a Zsiga édesapjának, amiben kérte, hogy szabadítsa ki fiúkat a börtönből, ahol ártatlanul szenved a társaival. 1954 augusztusában kapta Palocsay Rudolf azt a párt feladatot, hogy az általa kitenyésztett a szibériai éghajlaton meghonosítható barack és más gyümölcsfa csemetéket személyesen vigye el és felügyelje az elültetésüket. Igy, kitüntetéseinek az átvétele előtt, mikor magánbeszélgetésre volt híva Gheorghiu Dej-hez, aki a romániai szovjet követ társaságában fogadta, kegyelmet kért fia számára. Mivel Zsigának egyedül történő szabadon bocsájtása, igazságtalannak tünt volna, találtak egy kompromisszumos megoldást. 1954 augusztus 19.-én a Szekuritáté keretében működő legfelsöbb Bukaresti Katonai Törvényszék jóváhagyja és véglegesíti az 1953 augusztus 19.-én tárgyalt fellebbezést, és ennek alapján 1954 szeptember 2.-án a Román Népköztársaság Nagy Nemzetgyűlése kiadja a 381 sz. Dekrétumát, amelyik mind a tizennyolcunkat kegyelemben részesít. Ennek a Dekrétumnak az érvényében aztán a Kolozs Tartományi Ügyészség 6423/954 sz. utasítására 1954 szeptember 7.-én szabadon engednek.
A szabadlábra helyezésünk ünnepélyes keretek között ment végbe. Szeptember 7.-én reggel kivettek a cellából. Miután a parancsnok, a politikai tiszt és a nyílvántartási iroda tisztje leellenőrízte és megállapította, hogy tényleg én vagyok én, a tiszti fürdőbe vittek, ahol már borbély várt reám és frizurára nyírtak. Aztán vállfán hozták a ruhámat, amit 6.-án délután két szekuritátés tiszt kért el a szüleimtől, amikor értesítette őket, hogy másnap legyenek a pártnál. Aztán így vasalt ingben, nyakkendővel, bekölnizve a politikai tiszt bevitt az irodájába, ahol már tálalva volt rántott hús makarónival. Itt kellett aláírnom azt az elismervényt, hogy letartóztatásomkor nem voltak személyes értéktárgyaim, amit vissza kapjak, aztán azt a deklarációt, hogy rabságom idején nem részesűltem testi fenyítésben és végűl azt a kötelezvényt, hogy a jővőben jelenteni fogok a hivatalos szerveknek minden olyan megnyílvánulást amelyik a rendszert gúnyólja, bírálja vagy ellene szervezkedik. Ezután megkaptam a szabaduló cédulámat és egy pobedával behoztak kolozsvárra a Pártszékházba, ahol egy teremben már több társam ott volt. A szüleinket felhívatták d.u. 5 órára a tartományi Pártszékház vöröstermébe, a Főtér (pţa. Libertăţii) 7sz. alá. Alexa, a Román Népköztársaság főügyésze személyesen vezetett be a teremben várakozó szüleinkhez. Aztán kiosztotta, mindegyikünknek személyesen átadva a Nagyváradi Teritoriális Katonai Törvényszék 141/14.03.1953sz. Itéletét Kivonatát, amelynek záró tétele,a 381sz Dekretum. A főügyész a jelenlevő szülöknek, párt eminenseknek valamint nekünk is meg magyarázta, hogy ez a Dekrétum, egy speciális és névre szóló Nagy Nemtetgyűlési határozat, amelyik jóvá teszi a hivatalos állami szervek egy sajnálatos tévedését. Kihangsúlyozva, hogy ennek a Dekrétumnak az értelmében, az elkövetett tettekért emelt bünvád érvényét veszti, úgyszintén minden más kirott büntetés amire a fennt nevezett személyt itélték. Ezért mától, úgy szerepelünk minden hivatalos nyilvántartásban mint büntetlen előéletüek. Sehova nem szabad beírnunk, hogy büntetve voltunk. Mindegyikünket visszahelyeznek jogainkba. Igy akik sikeresen érettségiztünk letartóztatásunk előtt, minden további nélkül beiratkozhatunk, felvételi vizsga nélkül, arra az Egyetemre, ahova akkor jelentkeztünk. Hárman voltunk akik érettségiztünk, mellénk ott helyben kinevezett egy-egy aktivistát a Tartományi Pártbizottságtól, aki feladatul kapta, hogy személyesen bemutat az egyetemen és elrendezi a formaságokat. Igy lett az én aktivistám a Feleki elvtárs.
Másnap hivatalosak voltunk a Palocsay rezidenciára ebédre. Palocsay, most már akadémikus, csak éppen haza jött egy pár órára Bukarestből, hogy találkozzon a fiával és velünk. Miután a szülök és mi is megköszöntük közbenjárását, röviden csak annyít mondott, hogy ő felelösséget kellett vállaljon érettünk, és kérte a szülöket és minket, hogy a jővőben ne okozzun kellemetlenséget neki, mert soha többet, még a saját fiáért sem fog tenni semmít, ha újra valami piszkos ügybe keveredünk. Elköszönt és magunkra hagyott második feleségével, Anikó nénivel, a Zsiga mostohájával. Egy kedves, mosolygós idősebb néni volt, aki édesanyámat azután is gyakran mglátogatta. Ő volt az, aki az ebéd alkalmával az anyáinkat behívta a férje dolgozószobájába és ott felolvasta nekik azt a levelet, amít a Zsiga édesanyja a halálos ágyán írt, a Zsiga apjának.
Aztán már két nappal szabadulásom után, felkeresett Feleki elvtárs és felvitt az egyetemre, ahol a kémiakar dékáni hivatalában megértéssel hallgatta végig egy elvtárs a Feleki beszámolóját és megnyugtatott, hogy várjak türelemmel otthon, mert megkapom a választ, hogy mikor jöhetek az előadásokra. Eltelt a szeptember és én még mindig vártam, de értesítést nem kaptam. Az egyetemen ha érdeklődtem, küldtek Feleki elvtárshoz, de Feleki elvtárssal nem tudtam kapcsolatot teremteni, akár hányszor kerestem, mindig irodán kivűl volt. Közben október elején mejött a katonai behívóm, hogy 20.-án munkaszolgálatra kell jelentkeznem. Ilyetén nyílvánvalóvá lett, hogy a főügyész hazudott, mert ime mint büntetett előéletű szerepelek, és az egész egyetemi akció és a Feleki elvtárs csak szinház volt. Ezekben a napokban történt aztán az is, hogy édesanyám unszolására elvittük a kolozsvári Hídelvei református papnak, Bíró Mózesnek azt az ötször-öt méteres kézi perzsaszőnyeget, amít édesanyám annak idején ajándékként ígért a templomnak időelőtti kiszabadulásom esetében. Ekkor ajánlotta fel Bíró Mózes, mintegy ellenszolgáltatásért is az ajándékért, hogy neki módjában és hatalmában van, hogy beirasson teológiai hallgatónak a Református Teológiára. Igy lett belőlem 1954 október 14.-én teológus egyetemista. Itt kell feltétlenűl megemlítenem azt a hivatalos iróniát amelyel a szekuritáté tudomásomra adta, hogy az a 381.-sz. Dekrétum csak azok számára érvényes akikre ők alkalmazni akarják. Fekete-fehéren ez úgy néz ki, hogy 1954 október 27.-én kézbesítették a számomra azt a 96400/IS/1954.-sz. alatt iktatott Tanügyminisztériumi leíratot, amely tudomásomra hozza, hogy augusztus 15.-én voltak a felvételi vizsgák, amelyeken résztvehettem volna./ mellékelve xerox másolatban/
Rövid vázlatban, a fennt leírt helyzetek, események, okok és okozatok valamint személyes viszonyulásaim a történtekhez, magatartásaim, kiállásaim voltak azok a tényezők amiért mint már középiskolás diák tizenkilencéves koromig politikailag meghurcoltatásokban volt részem és mint politikai elítélt több mint két évi börtönbüntetést is szenvedtem.
Az elkövetkezendő évek eseményei, a folytonos üldöztetések és megaláztatások sorozatai voltak. Szüntelen beidézéseim a különböző konspiratív lakásokba és irodákba, mint a Karl Marx utca 30 sz. alatti magán lakás, vagy a Moţilor út 1sz. alatti tömbház 24 sz. magán lakása, vagy a szintén Moţilor úti 24-28 sz. alatti iskola könyvtárszobája és nem utolsó sorban Prebán ezredesnek a Szekuritáté főnőkének a Majális úti magánvillája, alkalmak amikor minden esetben, az 1956.-ós magyar forradalommal szimpatizált teológusok neveit és véleménynyílvánításait kellett volna deklarálnom. Negativ magatartásom eredményeként, a Kolozsvári Református teológiai kar dékáni hivatala a 808/1958.-sz. Dr. Geréb Pál prodékán sk. aláírásával igazolt írat, tudomásomra hozza, hogy a Tanári Kar diszkrécionális jogával élve, kitílt a Teológiáról. 1960 február 19.-én letartóztatnak és a Brad-i aranybányába visznek kényszermunkára. Ekkor találkoztam Cseterki János Fűzesi lelkipásztorral, Varga László Abrudbányai lelkésszel, aki késöbb a börtönben halt meg és Kelemen Báróval a Teológia főtitkárával. 1962 augusztus 23.-án szabadultam újra. A szekuritátés látogatóim változtak, de a periodusos zaklatások nem maradtak el. Most már munkahelyemen és otthonomban kerestek fel. 1980 júniusában például az igazgató irodájába hivattak, ahol Cristea Valentin a Tartományi Távközlési Művek párttitkárjának,( az idén ment nyugdíjba mint a Rom-Telecom vezérigazgatója) Jucan Joan a Távközlési Művek Municipiumi párttitkárjának a jelenlétében ( aki ma a kolozsvári Posta-Bank vezérigazgatója), két civil fogadott, akiket úgy mutatott be Ţenţea Dinu igazgató, mint két magasrangú szekuritátés tisztet, akik beszélni akarnak velem. Első kérdésük az volt, hogy megvan e még a pisztolyom, amít 1952.-ben eldugtam, aztán rám olvastak olyan vádakat, hogy a munkahelyemen vallásos propagandát végzek és Ceausescut birálom. Vádoltak, hogy szabotálom a termelést és végűl előjöttek a tulajdonképpeni problémával, hogy irredenta verseket írok és említettek egy vers címet is. Rögtön rájöttem, hogy csak volt SZIKOMA és rabtársam Szász Pista informálhatta őket, mert ő volt az egyedüli aki olvasta azokat és el is vitt belőlük, hogy legépelje. Természetesen nem tagadtam le verseimet és kértem, hogy jöjjenek most velem haza és átadom azokat, hogy megyözödhessenek, hogy nem sovinizmust szító irredenta versek, hanem csupán, magyar nyelven írt, magyar gondolatok. Legnagyobb meglepetésemre, Ţenţea igazgató volt, aki nyíltan felelösséget vállalt értem, kijelentve, hogy képzett és elismert jó szakember vagyok, aki a családomnak élek és senkinek nem volt panasza ellenem és egyben megkért, hogy másnap hozzam be az összes verseimet hozzá és ő átadja ellenörzésre a szekuritáténak, kihangsúlyozva, hogy amennyiben csalódott volna bennem, ő fogja kérni a letartóztatásomat. Igy kerültek a verseim, számszerint már nemtudom hány, a szekuritátéra. Több mint két hónap után adott vissza a verseim közül egy néhányat azzal a megjegyzéssel, hogy lehet a többieket is vissza fogom kapni és egyben figyelmeztetett, hogy vigyázzak nagyon magamra, mert a szekuritáté nem néz jó szemmel. 1982 július 27.-én tartóztattak le harmadszor. Ezt a büntetésemet a Szamosújvári börtönnek első emeleti tizennyolcas számu cellájában töltöttem ki. Cella, melynek lakói teljes mértékben elvoltunk szigetelve a közjogi bünözöktől, mint –veszélyesek.- 1985 augusztus 27.-én bocsájtottak szabadon. Ami még említést igényel itt, hogy sem az 1960.-ban és sem az 1982 .-ben lezajlott bünügyi tárgyalásomról semmi féle hivatalos iratot, itéletet számomra nem kézbesítettek. Úgy 1963-64.-ben, mint 1986-87.-ben mikor személyesen kerestem a Dossziéimat a törvényszéken, egyaránt azt a választ kaptam, hogy felkérték a Dossziémat Bukarestbe. Bukarest pedig úgy válaszolt, hogy keressem Kolozsváron. Hát ennek az 1954 és 1989 közötti években végbement és fenntebb vázolt meghurcoltatásaimnak a leírása nem fér a kiszabott 50 oldalas keretbe. Ezért szorítkoztam , bár a diákéveimben átszenvedett megaláztatások és üldözések kissé részletesebb bemutatására .
Az 1989 előtti diktatura bármilyen embertelen elnyomást is gyakorolt a gondolkodókra, a nemzeti eszméket ápolókra, a barbár megtorlások ellenére, mégis létezett, élt és gyarapodott a személyes, vagy a némán szinpatizáló kisebb-nagyobb közösségek ellenállása. Bár a történelmi egyházak hivatásukat megtagadva, ,,szocialista szektora” – ivá alakultak a kommunizmust építő államhatalomnak és ebben az állami jövedelmet élvező státusukban, mint a fennálló rendszer hű zsoldosai a Teremtő Isten, a Megváltó Krisztus, az Élő Hit valóságát, mint mellőzhető vallásos szertartások tényét tálalták a gyötört nép asztalára, mégis gyarapodott azoknak a személyeknek és családi közösségeknek a száma, akik elkerűlve a hivatalosan jegyzett vagy a cél érdekében hivatalból ideig-óráig megtürt szektáns tévelyegtetők szervezeteít is, közelebb jutottak az Atyához és az ő Fiához, életgyakorlatukká téve a hitet, a szeretetet és reménységgel munkálták magyar örökségük megtartását és őseik hagyományainak ápolását.
Most 2000.-ben, a tizenegyéve tartó nagy szabadság, a tiszteletben tartott emberi jogok, az Európához és a NATO.-hoz való csatlakozás bűvkörében, az RMDSZ.-el az ellenzék padjaiban vagy a kormány páholyaiban, az erdélyi magyar már nem úgy porlik mint a szikla, hanem pusztul és elmerűl, mint a tornádók és az áradások által mocsárba sodorta rögök. Ezért ma Erdélyben a magyarságot tekintve, már nem határozhatjuk meg a 89.-es előtti időszakban még érvényben volt –mégis- valóságát. Mert a globalizáció és a piacgazdaság politikusai és haszonélvezői, halászhálóikat dollárokkal tűzdelték ki, a kivándorló engedelmes kis halacskák számára, hogy kövér falatokká hízlalják őket. Az itthon maradó olyan élhetettleneket pedig, akikben nincs vállalkozói szellem a nyílt hazugságokban és a törvény védte rablásban önállósulni vagy részvényessé válni, felőrli az egységes nemzetállam hazai malma. Igaz, hogy az ökumenizmust, a nyugathoz való felzárkozást prédikáló menedzserek templomainak látogatottsága felszaporodott, az ingyen gyógyszert kérők, a segélyeket és esetleges előnyőket remélők számával, de nemsokára már Erdély magyar népe is, egy olyan, az egyházak által példaként mutatott és élt, szertartásos hitgyakorlatra tér, melynek istene segíti őt a bizniszeiben, növeli bankszámláját és belépőjegyet árul az örök boldogságba.
Tudom, hogy az internetes nemzedék számára ma már túlhaladott, elenyészett probléma a teremtés, a megváltás, a feltámadás. Tudom, hogy a mintegy már ötvenéve történt tizennyolc erdélyi, kolozsvári magyar, román és zsidó gimnazista diák spontán kiállása a fennálló bolsevista rendszer ellen, egy független Erdély megvalósításáért, megmosolyogni való. De ettől függettlenül, akkor annak a tizennyolcnak, élet és halál kérdése volt és mentségükre és dicséretükre írható, hogy hinni tudtak az ember, a nemzetek és országok megváltásában és feltámadásában. Hit, amelyet e soroknak írója soha nem tagadott meg és ma is hírdet.
Muzsi András.
Ennek az első letartóztatásomnak a részletei annyira belém vésődtek, hogy ma ötven év után is elevenen élnek bennem. Igaz két alkalommal már leírtam, de úgy 1959-ben mint 1981- ben kénytelen voltam megsemmisíteni, lehet most a harmadik alkalom, már engedékenyebb lesz és megtarthatom.
Nem véletlen, hogy letartóztatásomat kissé részletesebben írtam le. Ha egy figyelmes összehasonlítását végzem el az alkalmazott módszereknek, kezdve az iskolában vagy a lakásunkon történt állandó nyilvános zavarásoknak és megfélemlítéseknek, amelyekről úgy a tanárok, mint a tanulók és a szomszédok tudták, mivel gyakran látták és sok esetben hallották, hogy a szekuritáté megfigyelése alatt állunk,hír amelynek terjedéséről pont a zaklató szekuritátésok gondoskodtak, aztán folytatva a szégyenpaddal, a leszállított érdemjegyekkel, a szigorított érettségi vizsgával és végezve az egyetemi beiratkozástól való hangos és nyilvános el és kitiltással, mind azt a célt szolgálták, hogy már az ifjúság soraiban és tömegében egy olyan szellemi terrort alkalmazzanak, mely tudatosítja már az iskolásokban és egyetemistákban, hogy az államhatalomnak feltétlen engedelmességgel tartoznak. Aztán, ha a kor széles népi tömegeinek a kersztmetszét analizálom, keresve ennek a szellemi terrornak a módszerét, megjelennek a Duna-csatorna lágerei, a bányák kényszermunka telepei, a börtönök ahol az elhurcoltak ezrei mint politikai foglyok szenvednek és bár ezekről beszélni nem szabad, mégis mindenki tudja, hogy léteznek, mert a hírterjesztő szolgálat munkaruhás aktivistái bizalmasan ennek vagy annak a szakinak elsuttogják, a nép pedig kiváncsi minden értesülésre, mert hozzátartozói után kutat, hogyha még él, vajon merre van, hol szenved. Hiszen ilyen és hasonló hírek után vadászott édesanyám kétéven át. Az államosított intézményekben, üzemekben és gyárakban dühöng a purifikálás, mindenki lót-fut, hogy egészséges származást, munkás vagy paraszt ősőket igazoljon, hogy megtarthassa állását vagy beosztását.A purifikálás is olyan párt-titok volt, amiről senki nem beszélt, de amiről mindenki tudott és amítől mindenki félt.Igy a dolgozó nép is megtenulta, hogy Sztalin generalisszimusz a népek atyja és a kommunista párt az úr mindenek felett, így alakult ki a lágeréletet élő társadalom, ha pedig volt aki ellene szólt, hát akkor éjszaka már jött is a fekete duba pobedáktól kisérve és eltünt a nép ellensége. Ide illeszkedik szervesen az a letartóztatási módszer, mít az én esetemben is alkalmaztak, amikor éjjel a környező hat szomszédunkat zörgették fel és figyelmeztették, hogyha valami zajt hallanak, ne merészkedjenek az ablakhoz, mert egy veszélyes imperialista kémet tartóztatnak le, aki a dolgozó nép ellensége, és ne merészeljék elmondani senkinek, hogy mi történt és hogy itt volt a szekuritáté. És másnap már az utca lakói magukban arról filozofáltak, hogy vajon mit csináltam, nem-e beszéltek velem az utóbbi időben, hogy őket is kérdőre vonják vagy elvigyék, és persze elhatározták, hogy kerülni kell a hozzámtartozókat. Igy máma ezektől, holnap aztán már azoktól kellett tartozkódni, rokoni kapcsolatok szüntek meg, testvéri viszonyok hidegedtek el, házasságok bomlottak fel és szülök tagadták meg gyerekeiket, vagy gyerekek mondtak le szüleikről, hogy bizonyítsák hűségüket a dolgozó nép állama, a kommunista rendszer és Párt iránt. Ilyetén, a civil lágertársadalom belső fegyelme biztosítva volt.
Nem említve az emberi méltóságot, de az elementáris emberi jogokat eltipró, meggyalázó és személyt alázó módszerek alkalmazása a letartóztatás esetében, abba a valóságos helyzetbe állítja a becellázott most már rabot, hogy egyik óráról a másikra egy senki, egy semmi lett. Elgyötört arcokból kimeredt szemek néztek rám, mikor először becsukódott mögöttem a cella ajtó. Kimerült idegekkel, reszketve a félelemtől és a fáradságtól, kétségbeesve az elkövetkezendőktöl, mozdulni sem mertem és mikor az egyik, most már cella társ intett, hogy üljek le mellé a vaságy szélére és az aluminium csészémbe töltött pár korty vizet, csak annyít mertem mondani, hogy: 78 vagyok. És mint annyi más több ezer volt emberből, belőlem is csak egy szám lett, egy engedelmes rab.
1952 augusztus 22 és 53 március elejéig, a fejadagom napi 125 gr. kenyér, reggel egy decilíternyi ,,terci”, magyarul híg puliszkalé, délben egy merítőkanálnyi vízbe fött zöld vagy savanyú káposzta és este szintén egy merítőkanálnyi árpakása sós vízben megfőzve. Kivételes napok nem voltak, eme változatlan menü mellé, még kaptam naponta 10 drb.,,Militar” cigarettát, és háromszor egy nap, megtöltötték a csupromat vizzel.
Ezt a szinte hét hónapnyi időt ugyanabban a cellában töltöttem. Levegőre nem vittek, napfényt nem láttam. Az ajtó felett egy matt üvegkockán keresztül világított egy körte, egyfolytában éjjel és nappal. Hat vaságy volt benn, kettő-kettő egymásra rakva. A sarokban egy fa veder volt, amibe szükségleteinket végeztük és amit minden reggel pillanatok alatt, mikor az őr kinyította az ajtót ki kellett raknunk az ajtó mellé, meghajólva, lehajtott fejjel.
Vallató tisztjeim voltak:- Kovács alhadnagy, Bárányi százados és Gruia őrnagy.
Kovács alhadnagyot, mint a ,,Február 16 “ Vasúti-Műhelyek sztahanovistáját emelték ki a termelésből és léptették elő szekuritátés tisztté. Magyar, olyan 20 - 21 éves, írástudatlan fiatal volt. Legelső vallatóm volt, és akkor láttam, hogy olvasni bár nehezen, de tudott, írni azonban nem. Megizzadt amig a nevemet leírta, de azt is úgy, hogy én egy lapra lerajzoltam nagyba a nyomtatott betüt, felmutattam neki a papirt s aztán ő probálta lemásolni. De felidegeskedett, odacsapta a tollát az asztalhoz, káromkodott, hogy neki ez már a negyedik éjszakája, hogy szolgálatban van és nem volt ideje aludni, olyan bandítákért, mint amilyen én is vagyok. Mert ő szegény munkások gyermeke, aki mint kazánkovács, tízkilós ráverővel kereste a kenyerét és nem töltőtollal. Aztán elém tett papirokat és egy tollat és rámparancsolt hogy irjak le mindent az IKESZ-ről és a SZIKOMA- ról. Közben behívott két katonát, akik leültek tőlem távolabb, de velem szembe és térdükre fektették a fegyvereiket, ő pedig miután még egy párszor lebanditázott, kiment az irodából. Reggel jött vissza, -( közben a katonákat kétszer felváltották, de egyikük sem volt hajlandó, bár egy pohár vízet adni, a kérésemre csak annyít válaszóltak, hogy;- írj és hallgass),- kipihentnek látszott, elvette a deklarációmat, belenézett, aztán még mindig fenyegetően, de már káromkodások nélkül mondta, hogy nem írtam le mindent, gondolkozzak mert folytatni fogjuk és ha nem vallok be mindent, még enni sem fogok kapni. Megjegyzem, késöbbi kihallgatottságaim eseteiben is amik vele voltak, hasonló képpen viselkedett, sőt a kivizsgálások vége felé, már barátságosabb hangnemben is beszélgetett, nem ütött meg soha és ő volt az én őrőm abban a fegyveres kiséretben, amelyik a törvényszéki tárgyalásra elővezetett.
Bárányi százados, magyar zsidó, nőiszabó volt. Késöbb, a hetvenes években, a Brassai utca 6 sz. alatt szomszédok voltunk. Akkor már egy tönkrement, alkoholista volt, aki mentegetve magát, több esetben jött kölcsönkérni pénzt, víz vagy gázdíjfizetésre, egyszer még egy csokit is hozott a kisfiamnak. Igy volt alkalmam, több kulisza titkot megtudni és azokból kiszűrni, hogy mi a hihető és mi a mese. Tény, hogy akkor már betenyugdíjas volt, mert a szekuritátéról kitették, mivel felesége a fiával kivándorólt Izráelbe, és a Majális úti luxus villából, a szomszédunkba költöztették, egy szoba – konyhás lakásba. Amint akkor mesélte, kiábrándult a szekuritátéból, de Izráelbe sem mehet, mert nem fogadják be, mert a felesége is törvényesen elvált tőle és tulajdonképpen belőle is úgy lett szekus, hogy mikor haza jött a németországi deportálásból, az akkori szovjet városi vezetőség, többedmagával Moszkvába küldte, ahol két éves felkészítő tanfolyamon vett részt, aztán mikor mint főhadnagyot haza küldték, már nem volt más választási lehetősége. Mint vallató tiszt ez a Bárányi százados, eltekintve, a hosszú hegyes orrától, róka tipusú ember volt. Többet viselt civil, mint egyenruhát. Irógépen írta a vallomásaímat. Hol nyájasan kedves volt, hol puskatussal ütött.
Gruia őrnagy, a tipikus beképzelt, ellentmondást nem tűrő szekus főnök megtestesítője volt.Vele késöbb,1958-ban kerültem szomszédi viszonyba, mikor egy pár hónapot a Majális út 46 sz. alatt Szegő Júlia újságírónőnél laktam albérletbe. Szinte mindennap összefutottam vele hazafelé menet és minden egyes alkalommal kedvesen, mosolyogva fenyegetett, hogy nem téveszt szem elől, és vissza kerülök a szeku cellájába. De 1959 nyarától kezdve nem láttam többet és mivel ebben az időben kellett deklarációt írjak Onac ezredes és Fényes százados felszólítására arra vonatkozóan, hogy igaz-e az a vád, miszerint Gruia őrnagy szexuális téren zsarolta feleségemet, leánykori nevén Károlyi Klára ügyésznőt, azért, hogy engem szabadlábon hagyjon, mivel bizonyítékai vannak, hogy kapcsolatban voltam több magyarországi ,,ellenforradalmárral” 56-ban és írtam egy –Attila trilógiát- melyben irredenta mozgalomra úszítok Erdélyben is, ezért, csak következtetni mertem, hogy Gruia őrnagynak problémái vannak. Késöbb, hiteles személy erősítette meg a hírt, hogy ügyvédi praxist folytat Szebenben. Az úgy nevezett vizsgálati fogságom legjelentősebb akciója az volt, mikor Gruia és Schreiner őrnagyok, Bárányi százados, és öt vagy hat hadnagy és egy fegyveres katonákkal teli katonai teherautó kiséretében három pobedával, fényes nappal, délelött haza vittek házkutatásra. Mikor a kocsisor megállt az Árpád út 70 sz. alatti lakásunk kapuja elött és a teherkocsiból ugrottak le a fegyveres katonák és sorfalat képeztek a kapú és a pobeda között amiben ültem, az utca egyszeribe pusztává lett. Első alkalom volt, hogy a cellámat sötét szemüveg nélkül hagytam el, de mire haza értünk, sikerült alkalmazkodnom a világossághoz.. A kezeim persze bilincsben voltak, a kocsiból kiszállva, Gruia őrnagy megfogta a karomat és rám parancsolt, hogy vezessem a laboromba. Aztán minden kínom ellenére, már csak mosolyogni tudtam, mikor megfenyegetett, hogy ha kiálltani merek, vagy futni próbálok lelőnek és ha nem a laborba vezetem őket, hanem valami csapdába viszem, vége az életemnek. Az udvaron még hat lakás volt, de mindegyiknek az ajtajában már fegyveres katona állt és úgy szintén fegyveres katonák vigyázták a Lőrincz családdal határos alacsony kerítést is. Mögöttem jöttek Schreiner őrnagy Bárányi századossal és a hadnagyok. Schreiner és vagy három hadnagy bementek a lakásunkba és azt dúlták fel. A többiek velem jöttek hátra a kamarába. Leütötték a lakatot és belöktek az ajtón, aztán bejött két katona és két hadnagy és követelték, hogy mutassam meg hol van a pisztolyom. Megmondtam hova tettem és ott kell legyen, az egyik katona rögtön felállt a székre, nézett, benyúlt a kezeivel, de azt mondta, hogy ott nincs semmi. Hirtelen nem értettem, hogy mi történhetett, hiszen csak én tudtam, hogy oda tettem és ebben biztos voltam. Bárányi rám ordított, ha nem adom elő azonnal szétveri a fejemet és elkezdett a polcokról ledobálni mindent, akkor szóltam Gruia-nak, hogy ügyeljenek, mert abban a nagyobbik üvegkannában foszfor van és meggyúlhat. Hát ami ekkor történt, azon még ma is mosolygunk, ha eszünkbe jut. Bárányi rögtön kikapta és rámfogta a pisztolyát, Gruia parancsot adott az egyik hadnagynak, hogy a kezeimet amelyek eddig hátra voltak bilincselve, bilincselje előre. Aztán rámszólt, hogy vegyem én a kezembe azt a kannát amelyikben a robbanószer van. Levettem az üveget és mutattam, hogy nézzék meg, ez nem robbanószer, hanem csak foszfor, ami a levegön gyúlékony, de azért van folyadékban, hogy ne gyúlhasson meg. Hiába volt minden érvelés, mert kiparancsolt az udvarra, hogy ott álljak, távolabb tőlűk, két katona között és tartsam a kezemben a kannát. Aztán darabokra szedték a kamarát a pisztolyt keresve. Közben kijött Schreiner a lakásunkból és mondott valamit Gruia-nak, aki rámszólt, hogy menjek előre lassan lépve és ügyeljek, hogy nehogy felrobbanjon a kanna. Mint valami gyászmenet úgy mentünk az autóig, közben hallottam, hogy anyám keservesen sir a szobában. Az autónál az egyik hadnagy óvatosan elvette az üveget amig beültem a kocsiba, aztán vissza adta és mellém ült, igy a hátsó ülésen közrefogva két hadnagytól, bilincsbevert kezeimben a foszforral és elől a sófőr mellett Gruia-val elindultunk. Akkor vettem észre, hogy egy rendőr autó is van előttünk, amelyik egyfolytában szirénázott, az útkereszteződéseknél, a piacon és a főtéren leállt a forgalom, amig lassan haladó karavánunk átment. Igy értünk be a szekuritáté udvarára, ahol le kellett tegyem a földre az üveget. Akkor kaptam az első puskatus ütést Bárányitól, Gruia pedig csak annyít mondott, ha másnapig nem mondom meg hol van a pisztoly, megnyomorít egy életre. Aztán másnap éjjel, mikor újabb kihallgatásra vittek, meggyöződhettem, hogy mennyire müveletlenek még a magas rangú tisztek is. Lehordtak a végtelenségig, hogy gunyolódtam velük a foszforral, a pisztoly pedig annál a szervezeti tagnál van, akit még nem deklaráltam, de ők tudják, hogy ki az és elkezdtek sorolni ilyen neveket, mint Kemény Zsigmond, Vörösmarty Mihály, Nyírő József, Bozzai Margit, stb. hogy mondjam meg a címüket, meg hogy mióta tagjai a SZIKOMA.-nak és melyiküknél van a pisztoly. / Ezt az éjszakát sem tudtam elfelejteni soha./ A reflektorral a szememben, nem tudtam, hogy mit mondhatnék ezekkel a nevekkel kapcsolatban és miért kérdik ezt tőlem. Mert arra gondolni sem mertem, hogy Bárányi százados nem tudja, hogy az általa említett nevek, meghalt írók nevei. Beismertem, hogy több írásaikat ismerem ezeknek az íróknak, mert egyesekről az iskolában is tanultunk. Ekkor Gruia százados, egy olyan mozdulattal mint mikor egy gyanusított gyilkos elé teszik a bizonyítékokat, elém tette azt a zöldfedőlapos regiszterfüzetemet, amelyikbe több író neve volt nagy betükkel írva és nevük útán a müveikből kimásolt rövid idézetek, saját megjegyzéseimmel bővítve. Persze úgy az idézetek, mint magyarázataim az erdélyi magyar nemzeti eszményre korszerüsítve. Ami pedig a másik nagy meglepetésemre szolgált, hogy Gruia, magyarul kiáltott rám, hogy na te bandita vallani fogsz végre! Hát első és utolsó alkalom volt eme több mint két évi rabságom alatt, amikor sírni kezdtem és elveszítve félelemérzetemet és önuralmamat kiabálva követeltem, hogy hívjanak egyetemi tanárokat és kérdezzék meg azoktól és ha azok nem meghalt írók és én hazudok, akkor akasszanak fel, lőjenek le, legyen már vége mindennek. Legnagyobb meglepetésemre, vissza vittek a cellámba. Több napon át, nem még vittek vallatni, igy időm volt imádkozni és rendezni végre gondolataimat. Megértettem, hogy az én szekusaim, nem teszik magukat, hanem tényleg buták. Tudtam, hogy miként a foszforral, ezekkel az író nevekkel is tisztázódik a helyzetem, de azt is tudtam és éreztem, hogy a pisztollyal nem úszom meg szárazon. -/ Hát ez a pisztoly még 1982-ben, harmadik letartóztatásom alkalmával is téma volt és még azután is./- De sehogy sem tudtam magyarázatot kapni magamnak, hogy mi történhetett a pisztollyal. Ismervén a szüleimet, biztos voltam benne, hogy ők nem vették el, vagy nem dobták el, de ugye abban is biztos voltam, hogy az utolsó délután egyedűl voltam és csak én tudtam, hogy hova dugtam el. Aztán legnagyobb meglepetésemre, nagyon hosszú ideig nem vittek kihallgatásra. Nem tudtam elképzelni, mi történhetett.Felmerült bennem a gyanú, hogy a szüleimet is letartóztatták a pisztolyért és mikor arra gondoltam, hogy valamelyik cellában vannak ők is itt mellettem, hát arra az elhatározásra jutottam, hogy legyen aminek lenni kell, nekem már úgy is mindegy, engem szabadon már úgysem engednek soha, de legalább anyámat és apámat mentsem meg. Kopogtam az ajtón és kértem a leskelődő ablakocskát kinyító őrt, hogy vigyen Bárányi századoshoz, vagy Gruia őrnagyhoz kihallgatásra. Több mint egy hetet vártam kétségbeesetten, amig felvíttek Gruia.-hoz. Meglepett, hogy mennyire emberi hangnemben beszélt, mikor megkérdezte, hogy mít akarok mondani. Amint előre kiterveltem, elmondtam, hogy hazudtam mikor azt deklaráltam, hogy eldugtam a pisztolyt, mert nem dugtam el, hanem útolsó délután, mikor megtudtam, hogy Delbácsot és Verest letartóztatták, bedobtam a Szamosba. Felkacagott és elém tett egy papirt, majd azt mondta; -na írd le ezt a hazugságot is, persze hozzáfűzve azt a divatos vallatói megjegyzést, hogy ,, cu lux de amănunte”, ami magyarra úgy fordítható, hogy ,,fényüző aprolékossággal”. Miután elolvasta, megfenyegetett, hogy a jővőben, elő ne forduljon, hogy kopogjak a cella ajtón. Nincs jogom, hogy az őrrel beszéljek, itt csak akkor beszélhetek, ha kérdeznek. Ezért büntetésképpen öt napig nem fogok kapni kenyeret. Miután napokon, heteken keresztül senki nem törödött velem, időm és alkalmam volt, hogy helyzetemet most már higgadtan felmérjem és tisztázzam a jővőbeni magatartásomat. Átértékeltem megaláztatásaimat és rájöttem, hogy számomra a harc csak ezután kezdődik. Hiányos biblia ismeretem és imáim azonban reményt és hitet adtak. Megérlelték bennem azt az elhatározást, hogy minden elkövetkezendő megaláztatásomat, úgy tekintem, mint egy kihívást és emelt fejjel fogom elviselni.Reményeimet még az a valós tény is táplálta, hogy Palocsay Zsiga is le van tartóztatva és az ő apja mint nagy kommunista, a kolozsvári Gyümöls és Virágkertészet igazgatója valamint a Mezőgazdasági Tudományegyetem párttitkára, akiről mint Románia Micsurinjáról írnak az újságok, nem engedheti, hogy a fia politikai elítélt legyen. Aztán még egy reménysugarat csillantott fel egy új, idősebb letartóztatott, aki nemtörödöm és vidám kedélyű volt, partizánokat segített és azért fogták le. Bár jól össze volt verve, biztatott, hogy jönni fognak az amerikaiak és kiszabadítanak, mert a Szabad Európa Rádió minden este bíztat és minden adásában beszél rólunk, a tizennyolc kolozsvári diákról, akik között tizenhárom és tizennégy éves leánykák és a Palocsai fiú is le vannak tartóztatva, mert röpcédulákat szórtak szét május elsején a városba. Még csak egy jelentősebb kihallgatást kell felidéznem, mert amelyek azután következtek, már a megszokottság rutinos medrében folytak.
Szilveszter este vittek fel Gruia irodájába, terített asztal mellett ült Schreinerrel és Bárányival. Leültettek egy távolabbi asztalhoz, szembe velük. Mintha én ott se lennék, ették a sült húst, pezsgöt ittak, a tortából szeltek, aztán mikor elkezdték szemezgetni a szőlőt, Gruia rámnézett és megkérdezte, hogy nem vagyok-e éhes, miből akarok enni ? Köszöntem szépen, és mondtam, hogy én már vacsoráztam. Hahotázva röhögtek, láttam, hogy már nem egészen józanok. Gruia jó hosszan figyelt, szembe néztünk egymással, egy olyan erős dac lett bennem úrrá, hogy nem vettem le a tekintetemet róla, bár a letartóztatottnak tiltva volt, hogy emelt fejjel álljon a szekuritátés káder előtt. Meglepetésemre, nyugodt, hangsúlyozott szavakkal mondta; - te hazug disznó, te olyan éhes vagy, hogy bele döglessz, hiába vagy büszke, mert itt rothadnak el a csontjaid. Jegyezd meg, húsz évre leszel ítélve. Aztán kivett a fiókjából egy köteg iratot és felmutatva azt mondta, hogy látod ezeket, mind olyan deklarációk amelyekkel a szülök megtagadnak titeket, Bárányinak adta, aki odahozta hozzám, a legfelsőt elém tartotta és csak annyit kérdett, hogy úgye ismerem az apám írását. És az ő írása volt. Kijelentette, hogy rabló bandíta vagyok, és nem ismer többé. Aztán elém tartotta a Palocsai apjának a deklarációját épp egy pillanatra és futólag végiglapozott a többin. És tudd meg, folytatta Gruia, ha egy csoda folytán túl élnéd a húsz évet és kiszabadulnál, akkor is amig élni fogsz, egy megbélyegzett leszel és minden lépésed követve lesz . Látod, a becsületes emberek úgy élnek mint mi, most megyünk megünnepelni az új évet elegáns öltözetben, fiatal, szép nökkel te pedig ünnepelni fogsz a celládban az orroddal a szaros vederben. Ki kiván még neked boldog új évet, mikor az apád is megtagadott. Hát ezt a szilveszteri estét sem tudtam elfelejteni. Aztán a januárral beindult a nagyüzem. Szinte naponként kihallgatások és lejátszása a röpcédulák készítésének, amit filmeztek, fényképeztek vagy három napon át de kiborúltak, mikor a végén többen megjegyeztük, hogy ahol mi nyomtattuk a röpcédulákat, ott Sztalin, Lenin, Marx és Engels fényképei nem voltak a falon. Igy hát kezdődhetett előről minden.
1953 március 14.-én volt a tárgyalásunk. Engem két nappal azelőtt vittek át a törvényszék börtönébe. Akkor tudtam meg, hogy két nap mulva lesz a tárgyalásunk, hogy a társaimat már rég áthozták, és hogy Sztalin meghalt. Itt már egy aluminium kannával beszélgetni tudtunk a falon keresztül. Mindegyik társamat érdekelte, hogy mért tartottak engem vissza ilyen sokáig és hogy a pisztolyon kivűl még volt e valami új probléma. Értesítettek, hogy nekik már megparancsolták, hogy a tárgyaláson nem védekezhetünk, és mikor kérdezni fognak, muszáj azt és csak annyít mondanunk, hogy bánjuk tetteinket, és hogy megegyeztek, hogy mondani fogjuk.
A tárgyalás napján, reggel felsorakoztattak a börtön földszinti folyosóján és bevíttek a közjogi bünözök WC.-jébe és felszólítottak, hogy mindegyikünk végezze el a szükségleteít, mert a tárgyalás végéig nem lesz rá alkalom és mód. Aztán újra felsorakoztattak a folyosón, egymástól távolabb és mindegyikünk előtt egy börtön őr állt, aki elött le kellett vetkeznünk meztelenre és rab alsó gatyát és inget vettünk fel, valamint tisztára mosott csíkos rabruhát.Végül középkori módszerrel láncot szegecseltek lábainkra és bilicsbe rakták kezeinket. Aztán arccal a falfelé fordulva vártuk amig ugyanezt végig csinálták a hozzánk tartozó három kislánnyal is,akik közül az egyik tizenhárom a másik kettő pedig tizennégy éves volt.Ezt az egész ceremóniát pedig felvigyázta Gruia és Schreiner őrnagyok, Bárányi százados és Kovács, most már mint hadnagy, több egyenruhás tiszt társaságában. Nem tudom, hogy azok a hirhedt SS.-ek Dachau-ban vagy másutt vertek e láncba leánygyermekeket, de annak szemtanuja voltam, hogy 1953 március 14.-én, kolozsváron, a román Szekuritáté és Katonai Törvényszék ezt megtette. Igy bilincsbe vert kezekkel csörgettük lábainkra vert láncainkat végig a törvényszék udvarán és folyosóin a tárgylóterem melletti tágas szobába. Tizennyolc fiatal, akik közül ketten voltunk a tizennyolcadik életévünkben, a többi tizenhat,-tizenhét éves kiskorú fiú volt, kivéve a három leánygyermeket. Mind a tizennyolcunk mellett egy-egy tiszt is jött, szorosan tartva, a jobb vagy bal karunkat, az én személyes kisérőm, amint már említettem Kovács hadnagy volt. Bár, a földet nézve, lehajtott fejjel kellett cammogjunk, mégis sikerült az egyik lépcsőzet alján, a katona kordon mögött megpillantanom anyámat, néhány társam anyja között. Itt ebben a szobában tartott nekünk egy rövid felkészítést a Katonai Törvényszék egy ügyésze. Ekkor tudtuk meg, hogy a Nagyváradi Territoriális Katonai Törvényszék fog ítélkezni felettünk. Elmondta, hogy a mi feladatunk annyi, hogy mikor behívnak, szigorúan a feltett kérdésekre felelünk amig személyes adatainkat felveszik, aztán aláírjuk azt a deklarációt, amiben elismerjük a Szekuritátén adott vallomásainkat és aztán csendben ülünk a vádlottak elkerített helyén, a tárgyalás végén pedig, mikor felszólítanak, csak annyít mondunk, hogy bánjuk tetteinket. És így történt. Miután mindannyian bent ültünk a vádlottak padján, engedelmesen lehajtott fejjel, szólásra emelkedett Macskássy katonai ügyész elvtárs és elharsogta vádbeszédét. Abban a kiváltságban részesültünk, hogy mivel kiskoruak voltunk, kizárólagosan, a jelen lévő szülőket beengedték a tárgyalóterembe a hátsó padokba, de előttük egyenruhás és civilruhás ismeretlenek ültek.
Ebből a vádbeszédből aztán úgy mi a vádlottak, mint jelenlevő szüleink, megismerhették a múltunkat. Imperialista, Titóista fenevadak vagyunk, akik már 1944 előtt a Nyilaskeresztesek és az SS-isták pribékjei voltunk,akik beárultuk a munkásosztály illegálitásban szervezkedő kommunistáit, de Horthy irredentistáinak és Antonescu vasgárdistáinak is a besúgói voltunk és hogy 1944 után az amerikai kémszolgálat bérencei vagyunk, a jelenben pedig mint hazaárulók, államcsinyt akartunk végrehajtani, hogy aztán a Szovjetunió Békebástyáját döntsük le, ezért számos szabotázscselekmény végrehajtását terveltük ki, de a Szekuritáté ébersége megvédte dolgozó népünket és meghiusította gaztetteink végrehajtását. Továbbá még felsorolt az katonai ügyész elvtárs, részletesen elemezve számtalan valótlan, de valós vádat is. Ami ebben a vádiratban ma, lehet, hogy hihetettlennek vagy nevetségesnek tűnik, de mégis így igaz. A 119/ 1953. sz . Dosszié vádirata. Ami pedig egy nagyon szomorú vetülete ennek a hivatalos iratnak, hogy jogászok állították össze és jogászok róttak ki ennek az alpján, többévre szóló börtönbüntetést tizennyolc fiatalkorú 18.-éven aluli gyerek számára, megbélyegezve és tönkretéve ezáltal nemcsak a tizennyolc fiatal sorsát, hanem azok családtagjainak életét is. Szomorú, hogy Romániának, egy Európai államnak 1953 –ban érvényben levő büntető törvénykönyvének a 209.-es és a 327.-es cikkelye megengedte tizennégyéven aluli leánygyermekek elítélését egy olyan vádirat alapján mely azokat már három,-négyéves életkoruktól kezdve politikai büntényekkel vádólja és működött egy olyan Katonai Törvényszék amelyik tizenhárom és tizennégy éves leánygyermekeket láncra verve vezettetett fegyveres kisérettel a tárgyalóterembe. És ami elkeserítő, hogy 1989 után egyetlen hivatalos fórum sem igényelte ennek a gyalázatos és jogtalan eljárásnak a hivatalbó való jóvátételét, még az RMDSZ érdemes jogászaít sem indította bár egy megemlékezésre, az ádáz anyanyelvi oktatásért vívott, parlamenti küzdelmeik keretében elhangzott szónóklataikban. Pedig első és utolsó, és így egyetlen magyar középiskolás illegális kommunista ellenes diákszervezet volt 1948 után a Romániához csatolt Erdélyben, amelyet a hivatalos szervek, mint szervezetet helyeztek törvényen kivűl és ítéltek el.
Itéletet a tárgyaláson nem hirdettek. Két nap múlva, - mikor az állomáson a vagondubába begyömöszöltek tizünket egy két négyzetméternyi ablaknélküli kabinba, melynek a tetején volt egy pár lyuk de azokon kilátni nem lehetett, valamint az ajtó alján volt még néhány lyukacska, - az őr olvasta fel, hogy mind a tizen húsz évre vagyunk ítélve. Útravalóúl kaptunk 250 gr. kenyeret, egy mutatóujjnyi nyers zsirnakvalót és ugyanannyi marmeládét ( vegyesíz ). Három napi kínos útazás útán bevittek a Bukarest melletti Jilava.-i ( Zsiláva) várbörtönbe. Itt két hétig tartottak egy földalatti nagyobb cellában, amelyikbem volt ugyan néhány rothadó emeletes fa priccs és vas ágy, de a több mint százhúsz rabnak a java része a földön ült és aludt, mert lábon állni már kevésnek volt ereje. A szervezetünkből Szász Pistát és engem hoztak ide. Igaz, hogy az ürüléktároló négy nagy cseber mellett kaptunk helyet a földön és vizelettöl átítatott szalmán ültünk és aludtunk, annyira össze zsufólva, hogy csak úgy fordulhattunk egyik oldalunkról a másikra, ha mindegyikünk átfordult, de elönyünkre volt, hogy az ajtó közelében voltunk és igy az ajtó alján levő lyukakból kissé több levegőhőz juthattunk. Napjában kaptunk egy merítőkanál vizet, 250 gr. málét, reggel egy csupornyi pergelt árpalevet, délbe és este pedig egy szeletnyi vízbefött takarmányrépát. Két hét múlva, aztán újra a vagondubában voltunk, de most már tizenhárman egy a fennebb említett kabinhoz hasonló dubacellában. Két és félnapi utazás útán megérkeztünk a Dunacsatorna Midiai kényszermunka telepére. Velünk egy cellában hozták ide a szintén kolozsvári, Hosu nevezetű görögkatolikus püspököt is. Borcea parancsnok szemügyre vett, és hátratett kezekkel sétálva elöttünk, ismertette a láger törvényeít, hogy itt senki nem éhes és nem beteg, itt csak normára dolgozni és megdögleni lehet minden bandítának, mert ezt a lágert még senki élve el nem hagyta és nemis fogja. És másnap, már bányásztuk a követ és raktuk tehervagonokba. Itt töltötte büntetését akkor Corneliu Coposu is, aki 1989 után a Román Nemzeti Keresztény Parasztpárt vezére volt. Ugyancsak itt ismertem meg és kerültem közeli barátságba Nicolae Bădescu bukaresti íróval.
1953 július 19.-én beszüntették a Dunacsatorna építését. Több rabot, közöttük minket is Szász Pistával együtt a Nagyenyedi börtönbe vittek. A börtön gyárjában dolgoztattak mint vasipari munkást. Itt szövődött mély lelki barátság Vormittag temesvári német római katolikus lelkész és közöttem. Innen helyeztek szabadlábra 1954 szeptember 7.-én. Ez a csoda, pedig így történt:
1953 nyarán Palocsay Zsiga édesanyja meghalt, de egy könyörgő levelet hagyott volt férjének Palocsay Rudolfnak, a Zsiga édesapjának, amiben kérte, hogy szabadítsa ki fiúkat a börtönből, ahol ártatlanul szenved a társaival. 1954 augusztusában kapta Palocsay Rudolf azt a párt feladatot, hogy az általa kitenyésztett a szibériai éghajlaton meghonosítható barack és más gyümölcsfa csemetéket személyesen vigye el és felügyelje az elültetésüket. Igy, kitüntetéseinek az átvétele előtt, mikor magánbeszélgetésre volt híva Gheorghiu Dej-hez, aki a romániai szovjet követ társaságában fogadta, kegyelmet kért fia számára. Mivel Zsigának egyedül történő szabadon bocsájtása, igazságtalannak tünt volna, találtak egy kompromisszumos megoldást. 1954 augusztus 19.-én a Szekuritáté keretében működő legfelsöbb Bukaresti Katonai Törvényszék jóváhagyja és véglegesíti az 1953 augusztus 19.-én tárgyalt fellebbezést, és ennek alapján 1954 szeptember 2.-án a Román Népköztársaság Nagy Nemzetgyűlése kiadja a 381 sz. Dekrétumát, amelyik mind a tizennyolcunkat kegyelemben részesít. Ennek a Dekrétumnak az érvényében aztán a Kolozs Tartományi Ügyészség 6423/954 sz. utasítására 1954 szeptember 7.-én szabadon engednek.
A szabadlábra helyezésünk ünnepélyes keretek között ment végbe. Szeptember 7.-én reggel kivettek a cellából. Miután a parancsnok, a politikai tiszt és a nyílvántartási iroda tisztje leellenőrízte és megállapította, hogy tényleg én vagyok én, a tiszti fürdőbe vittek, ahol már borbély várt reám és frizurára nyírtak. Aztán vállfán hozták a ruhámat, amit 6.-án délután két szekuritátés tiszt kért el a szüleimtől, amikor értesítette őket, hogy másnap legyenek a pártnál. Aztán így vasalt ingben, nyakkendővel, bekölnizve a politikai tiszt bevitt az irodájába, ahol már tálalva volt rántott hús makarónival. Itt kellett aláírnom azt az elismervényt, hogy letartóztatásomkor nem voltak személyes értéktárgyaim, amit vissza kapjak, aztán azt a deklarációt, hogy rabságom idején nem részesűltem testi fenyítésben és végűl azt a kötelezvényt, hogy a jővőben jelenteni fogok a hivatalos szerveknek minden olyan megnyílvánulást amelyik a rendszert gúnyólja, bírálja vagy ellene szervezkedik. Ezután megkaptam a szabaduló cédulámat és egy pobedával behoztak kolozsvárra a Pártszékházba, ahol egy teremben már több társam ott volt. A szüleinket felhívatták d.u. 5 órára a tartományi Pártszékház vöröstermébe, a Főtér (pţa. Libertăţii) 7sz. alá. Alexa, a Román Népköztársaság főügyésze személyesen vezetett be a teremben várakozó szüleinkhez. Aztán kiosztotta, mindegyikünknek személyesen átadva a Nagyváradi Teritoriális Katonai Törvényszék 141/14.03.1953sz. Itéletét Kivonatát, amelynek záró tétele,a 381sz Dekretum. A főügyész a jelenlevő szülöknek, párt eminenseknek valamint nekünk is meg magyarázta, hogy ez a Dekrétum, egy speciális és névre szóló Nagy Nemtetgyűlési határozat, amelyik jóvá teszi a hivatalos állami szervek egy sajnálatos tévedését. Kihangsúlyozva, hogy ennek a Dekrétumnak az értelmében, az elkövetett tettekért emelt bünvád érvényét veszti, úgyszintén minden más kirott büntetés amire a fennt nevezett személyt itélték. Ezért mától, úgy szerepelünk minden hivatalos nyilvántartásban mint büntetlen előéletüek. Sehova nem szabad beírnunk, hogy büntetve voltunk. Mindegyikünket visszahelyeznek jogainkba. Igy akik sikeresen érettségiztünk letartóztatásunk előtt, minden további nélkül beiratkozhatunk, felvételi vizsga nélkül, arra az Egyetemre, ahova akkor jelentkeztünk. Hárman voltunk akik érettségiztünk, mellénk ott helyben kinevezett egy-egy aktivistát a Tartományi Pártbizottságtól, aki feladatul kapta, hogy személyesen bemutat az egyetemen és elrendezi a formaságokat. Igy lett az én aktivistám a Feleki elvtárs.
Másnap hivatalosak voltunk a Palocsay rezidenciára ebédre. Palocsay, most már akadémikus, csak éppen haza jött egy pár órára Bukarestből, hogy találkozzon a fiával és velünk. Miután a szülök és mi is megköszöntük közbenjárását, röviden csak annyít mondott, hogy ő felelösséget kellett vállaljon érettünk, és kérte a szülöket és minket, hogy a jővőben ne okozzun kellemetlenséget neki, mert soha többet, még a saját fiáért sem fog tenni semmít, ha újra valami piszkos ügybe keveredünk. Elköszönt és magunkra hagyott második feleségével, Anikó nénivel, a Zsiga mostohájával. Egy kedves, mosolygós idősebb néni volt, aki édesanyámat azután is gyakran mglátogatta. Ő volt az, aki az ebéd alkalmával az anyáinkat behívta a férje dolgozószobájába és ott felolvasta nekik azt a levelet, amít a Zsiga édesanyja a halálos ágyán írt, a Zsiga apjának.
Aztán már két nappal szabadulásom után, felkeresett Feleki elvtárs és felvitt az egyetemre, ahol a kémiakar dékáni hivatalában megértéssel hallgatta végig egy elvtárs a Feleki beszámolóját és megnyugtatott, hogy várjak türelemmel otthon, mert megkapom a választ, hogy mikor jöhetek az előadásokra. Eltelt a szeptember és én még mindig vártam, de értesítést nem kaptam. Az egyetemen ha érdeklődtem, küldtek Feleki elvtárshoz, de Feleki elvtárssal nem tudtam kapcsolatot teremteni, akár hányszor kerestem, mindig irodán kivűl volt. Közben október elején mejött a katonai behívóm, hogy 20.-án munkaszolgálatra kell jelentkeznem. Ilyetén nyílvánvalóvá lett, hogy a főügyész hazudott, mert ime mint büntetett előéletű szerepelek, és az egész egyetemi akció és a Feleki elvtárs csak szinház volt. Ezekben a napokban történt aztán az is, hogy édesanyám unszolására elvittük a kolozsvári Hídelvei református papnak, Bíró Mózesnek azt az ötször-öt méteres kézi perzsaszőnyeget, amít édesanyám annak idején ajándékként ígért a templomnak időelőtti kiszabadulásom esetében. Ekkor ajánlotta fel Bíró Mózes, mintegy ellenszolgáltatásért is az ajándékért, hogy neki módjában és hatalmában van, hogy beirasson teológiai hallgatónak a Református Teológiára. Igy lett belőlem 1954 október 14.-én teológus egyetemista. Itt kell feltétlenűl megemlítenem azt a hivatalos iróniát amelyel a szekuritáté tudomásomra adta, hogy az a 381.-sz. Dekrétum csak azok számára érvényes akikre ők alkalmazni akarják. Fekete-fehéren ez úgy néz ki, hogy 1954 október 27.-én kézbesítették a számomra azt a 96400/IS/1954.-sz. alatt iktatott Tanügyminisztériumi leíratot, amely tudomásomra hozza, hogy augusztus 15.-én voltak a felvételi vizsgák, amelyeken résztvehettem volna./ mellékelve xerox másolatban/
Rövid vázlatban, a fennt leírt helyzetek, események, okok és okozatok valamint személyes viszonyulásaim a történtekhez, magatartásaim, kiállásaim voltak azok a tényezők amiért mint már középiskolás diák tizenkilencéves koromig politikailag meghurcoltatásokban volt részem és mint politikai elítélt több mint két évi börtönbüntetést is szenvedtem.
Az elkövetkezendő évek eseményei, a folytonos üldöztetések és megaláztatások sorozatai voltak. Szüntelen beidézéseim a különböző konspiratív lakásokba és irodákba, mint a Karl Marx utca 30 sz. alatti magán lakás, vagy a Moţilor út 1sz. alatti tömbház 24 sz. magán lakása, vagy a szintén Moţilor úti 24-28 sz. alatti iskola könyvtárszobája és nem utolsó sorban Prebán ezredesnek a Szekuritáté főnőkének a Majális úti magánvillája, alkalmak amikor minden esetben, az 1956.-ós magyar forradalommal szimpatizált teológusok neveit és véleménynyílvánításait kellett volna deklarálnom. Negativ magatartásom eredményeként, a Kolozsvári Református teológiai kar dékáni hivatala a 808/1958.-sz. Dr. Geréb Pál prodékán sk. aláírásával igazolt írat, tudomásomra hozza, hogy a Tanári Kar diszkrécionális jogával élve, kitílt a Teológiáról. 1960 február 19.-én letartóztatnak és a Brad-i aranybányába visznek kényszermunkára. Ekkor találkoztam Cseterki János Fűzesi lelkipásztorral, Varga László Abrudbányai lelkésszel, aki késöbb a börtönben halt meg és Kelemen Báróval a Teológia főtitkárával. 1962 augusztus 23.-án szabadultam újra. A szekuritátés látogatóim változtak, de a periodusos zaklatások nem maradtak el. Most már munkahelyemen és otthonomban kerestek fel. 1980 júniusában például az igazgató irodájába hivattak, ahol Cristea Valentin a Tartományi Távközlési Művek párttitkárjának,( az idén ment nyugdíjba mint a Rom-Telecom vezérigazgatója) Jucan Joan a Távközlési Művek Municipiumi párttitkárjának a jelenlétében ( aki ma a kolozsvári Posta-Bank vezérigazgatója), két civil fogadott, akiket úgy mutatott be Ţenţea Dinu igazgató, mint két magasrangú szekuritátés tisztet, akik beszélni akarnak velem. Első kérdésük az volt, hogy megvan e még a pisztolyom, amít 1952.-ben eldugtam, aztán rám olvastak olyan vádakat, hogy a munkahelyemen vallásos propagandát végzek és Ceausescut birálom. Vádoltak, hogy szabotálom a termelést és végűl előjöttek a tulajdonképpeni problémával, hogy irredenta verseket írok és említettek egy vers címet is. Rögtön rájöttem, hogy csak volt SZIKOMA és rabtársam Szász Pista informálhatta őket, mert ő volt az egyedüli aki olvasta azokat és el is vitt belőlük, hogy legépelje. Természetesen nem tagadtam le verseimet és kértem, hogy jöjjenek most velem haza és átadom azokat, hogy megyözödhessenek, hogy nem sovinizmust szító irredenta versek, hanem csupán, magyar nyelven írt, magyar gondolatok. Legnagyobb meglepetésemre, Ţenţea igazgató volt, aki nyíltan felelösséget vállalt értem, kijelentve, hogy képzett és elismert jó szakember vagyok, aki a családomnak élek és senkinek nem volt panasza ellenem és egyben megkért, hogy másnap hozzam be az összes verseimet hozzá és ő átadja ellenörzésre a szekuritáténak, kihangsúlyozva, hogy amennyiben csalódott volna bennem, ő fogja kérni a letartóztatásomat. Igy kerültek a verseim, számszerint már nemtudom hány, a szekuritátéra. Több mint két hónap után adott vissza a verseim közül egy néhányat azzal a megjegyzéssel, hogy lehet a többieket is vissza fogom kapni és egyben figyelmeztetett, hogy vigyázzak nagyon magamra, mert a szekuritáté nem néz jó szemmel. 1982 július 27.-én tartóztattak le harmadszor. Ezt a büntetésemet a Szamosújvári börtönnek első emeleti tizennyolcas számu cellájában töltöttem ki. Cella, melynek lakói teljes mértékben elvoltunk szigetelve a közjogi bünözöktől, mint –veszélyesek.- 1985 augusztus 27.-én bocsájtottak szabadon. Ami még említést igényel itt, hogy sem az 1960.-ban és sem az 1982 .-ben lezajlott bünügyi tárgyalásomról semmi féle hivatalos iratot, itéletet számomra nem kézbesítettek. Úgy 1963-64.-ben, mint 1986-87.-ben mikor személyesen kerestem a Dossziéimat a törvényszéken, egyaránt azt a választ kaptam, hogy felkérték a Dossziémat Bukarestbe. Bukarest pedig úgy válaszolt, hogy keressem Kolozsváron. Hát ennek az 1954 és 1989 közötti években végbement és fenntebb vázolt meghurcoltatásaimnak a leírása nem fér a kiszabott 50 oldalas keretbe. Ezért szorítkoztam , bár a diákéveimben átszenvedett megaláztatások és üldözések kissé részletesebb bemutatására .
Az 1989 előtti diktatura bármilyen embertelen elnyomást is gyakorolt a gondolkodókra, a nemzeti eszméket ápolókra, a barbár megtorlások ellenére, mégis létezett, élt és gyarapodott a személyes, vagy a némán szinpatizáló kisebb-nagyobb közösségek ellenállása. Bár a történelmi egyházak hivatásukat megtagadva, ,,szocialista szektora” – ivá alakultak a kommunizmust építő államhatalomnak és ebben az állami jövedelmet élvező státusukban, mint a fennálló rendszer hű zsoldosai a Teremtő Isten, a Megváltó Krisztus, az Élő Hit valóságát, mint mellőzhető vallásos szertartások tényét tálalták a gyötört nép asztalára, mégis gyarapodott azoknak a személyeknek és családi közösségeknek a száma, akik elkerűlve a hivatalosan jegyzett vagy a cél érdekében hivatalból ideig-óráig megtürt szektáns tévelyegtetők szervezeteít is, közelebb jutottak az Atyához és az ő Fiához, életgyakorlatukká téve a hitet, a szeretetet és reménységgel munkálták magyar örökségük megtartását és őseik hagyományainak ápolását.
Most 2000.-ben, a tizenegyéve tartó nagy szabadság, a tiszteletben tartott emberi jogok, az Európához és a NATO.-hoz való csatlakozás bűvkörében, az RMDSZ.-el az ellenzék padjaiban vagy a kormány páholyaiban, az erdélyi magyar már nem úgy porlik mint a szikla, hanem pusztul és elmerűl, mint a tornádók és az áradások által mocsárba sodorta rögök. Ezért ma Erdélyben a magyarságot tekintve, már nem határozhatjuk meg a 89.-es előtti időszakban még érvényben volt –mégis- valóságát. Mert a globalizáció és a piacgazdaság politikusai és haszonélvezői, halászhálóikat dollárokkal tűzdelték ki, a kivándorló engedelmes kis halacskák számára, hogy kövér falatokká hízlalják őket. Az itthon maradó olyan élhetettleneket pedig, akikben nincs vállalkozói szellem a nyílt hazugságokban és a törvény védte rablásban önállósulni vagy részvényessé válni, felőrli az egységes nemzetállam hazai malma. Igaz, hogy az ökumenizmust, a nyugathoz való felzárkozást prédikáló menedzserek templomainak látogatottsága felszaporodott, az ingyen gyógyszert kérők, a segélyeket és esetleges előnyőket remélők számával, de nemsokára már Erdély magyar népe is, egy olyan, az egyházak által példaként mutatott és élt, szertartásos hitgyakorlatra tér, melynek istene segíti őt a bizniszeiben, növeli bankszámláját és belépőjegyet árul az örök boldogságba.
Tudom, hogy az internetes nemzedék számára ma már túlhaladott, elenyészett probléma a teremtés, a megváltás, a feltámadás. Tudom, hogy a mintegy már ötvenéve történt tizennyolc erdélyi, kolozsvári magyar, román és zsidó gimnazista diák spontán kiállása a fennálló bolsevista rendszer ellen, egy független Erdély megvalósításáért, megmosolyogni való. De ettől függettlenül, akkor annak a tizennyolcnak, élet és halál kérdése volt és mentségükre és dicséretükre írható, hogy hinni tudtak az ember, a nemzetek és országok megváltásában és feltámadásában. Hit, amelyet e soroknak írója soha nem tagadott meg és ma is hírdet.
Muzsi András.
