2011. január 7., péntek

Az ünneprontó FENYŐFA suhogása

Kedves kétlábon járó gyermek-ifjú-felnőtt-aggok tudnotok kell, hogy ezt a krónikát, az ERDŐ történelmét és utolsó idejét a BÖLCS-KÖVEK erezetein olvashatjuk.Bár az idők folyamán akár csak ma, a történész görények magyarázták és magyarázzák, tanították és tanítják az Erdő iskoláiban és egyetemein; hogy hol volt és hol nem volt, miként volt és miként nem volt, mikor volt és mikor nem volt. A filozófus rókák a hol-miként és mikort keverték és keverik, csűrték és csűrik, csavarták és csavarják. A tudós baglyok hozzáadtak és hozzáadják a miértet és azértot. Politikus hiénák bizonygatták és bizonyítják az –izmusokat és –ciákat. Báránybőrbe bújt farkasok köntörfalazták és köntörfalazzák a honnan-hovát. Oroszlán bankárok bitorolták és bitorolják az ERDŐ kincseit. Tigris, párduc, jaguár, vadmacska, hiúz Erdő-Védelmisek védelmezték és védelmezik a források tisztaságát, patakok, folyók használatát, mezők füveinek legelését és biztosították és biztosítják az őzikék és egyéb jámbor állatok számára azonosságuk, azaz “identitásuk” megőrzését. Ragadozó medvék, dögkeselyűk, vérengző cápák vezették be és szabályozzák ma is az ERDŐ birtokjogait és az általános állati jogokat és kötelezettségeket. Denevérek végezték és végzik ma is az éjjeli őrjáratokat. Pletyka papagájok, éhenkórász szarkák, varjak, bögölyök, dögevő legyek siettek és mondták el és futnak ma is értesíteni a Nagy-Sziszegő viperáit, hogy kiről és miről hogyan vélekednek a jámbor állatok. Sárban fetrengő vaddisznók társaságában vartyogó békák és vijjogó patkányok röfögnek dicshimnuszokat.
Így a Nagy-Sziszegőnek lehetősége volt és van kiválasztani, osztályozni, értékelni az értesüléseket és vérengző alattvalóit utasítani, hogy hol és mikor milyen általános és rendkívüli gyűléseket, konferenciákat kell tartani, miféle hódolatokat, áldozatokat milyen szertartások kereteiben kell bemutatni és véghez vitetni a jámborokkal. Papagájok pletykáival melyik fenevadat kell a másikra uszítani és viperái által melyik engedetlen, uralomra törekvő vérengzőt kell az útból félre állítani, megölni.
Az Erdő sportpályáin majmokkal és más idétlenkedő grimaszkodókkal milyen Banán-Érmes és Kókusz-Kéreg kupákkal díjazott versenyeket kell rendezni, hogy a szelídeket hivalkodókká, harapósokká, döfködőkké, rugdosókká, csipkelődőkké, csipdesőkké lehessen ingerelni és így a jámborokkal együtt, a véres húsra éhes torkok csapdájába csalni.
Évszázadokon át így rontotta a Nagy-Sziszegő az állatok jámborait és késztette a Nővényvilág és önmaguk pusztítására és a rontásoknak eme módjait még ma is így kényszeríti a szelídekre a tavak tükreibe, hópelyhekbe, vízcseppekbe illesztett képernyőkön.
De mindezek a sziszegések, üvöltések, vakkantások, huhogások és károgások nem tudták a BŐLCS-KÖVEK igaz erezeteit megsemmisítení és egy hófehér BÁRÁNY szelid, alázatos képét a jámbornak maradt állatokkal feledtetní, félelemtől gyötört sziveikből kitőrőlní.
Most pedig hallgassuk meg az őrőkzőld FENYŐFA súhógásaít, hogy mit olvasott ki a BŐLCS-KÖVEK erezeteíből:…
A NAGY FÉNYESSÉG FÉNYES FÉNYE elválasztotta az alsó vizeket a felső vizektől és kiemelte az ERDŐ szárazfőldjét az alsó vizekből, a tengerekből. Szírtek, hegyek, dombok, lejtők és lankák közöttí síkságokat a forrásokból eredő fólyók szelík keresztűl-kasúl ékes rendszerben és tavak kristálytiszta vizeít az enyhe szellő fodrozza. Harmat párája száll a magasba amiből esőpermet és hópelyhek esnek, húllanak vissza a talajra amiből sarjadnak a Nővényvilág megszámlálhatattlan egyedeí és betelik a szárazfőld felszine széltében-hosszában a parányí füvektől az Óríásí fákig. Mindenik a maga neme szerint terem magot, ósztódik, szaporodik. Szineik csodásak illataik örömérzést keltők, gyümölcseik ize, zamata élvezetes.
A tengerek és fólyók vizeiben halak és a vízí állatok rengetege ficánkol vígan.A levegőben színes, ékes tollazatú madár seregek röpködnek, szállnak a fák, bokrok ágaira és csicsergik, fütyülik vidám dalaikat, mit dolgos méhek zümmögése alapoz és adja a ritmust a szinpompás lepkék táncához, kik karőltve a szintén megszámlálhatattlan szárnyas bogarakkal szállítják a kítárulkozott virágokról-virágokra a termékenyítő élet porát. Lassan és biztosan haladó, kúszó hernyók törölgetik virágok szárait, bokrok venyigéit, fáknak törzseit, ágaít és mindeneknek leveleít. A szárazföld a négylábú és csúszó-mászó állatok sokaságaít hozta elő, mindeniket a maga faja szerint, hím és nőnemű egyedeket, a vizi állatok és a levegő madaraihoz hasonlóan, hogy szaporodásuk tökéletes legyen.
Közben a Nagy Fényesség Fényes Fénye kiszűrt a fényből egy kevés sötétet, hogy az Erdö,és benne e hatalmas Főldi-Kert hüvös árnyékot és pihentető éjszakai nyugalmat biztosíthasson élőlényeinek.
Így helyezi a felső vizeken kivűl levő Égre a Napot, hogy meleggel és fénnyel örvendeztesse a Földi-Kert növény és állatvilágát; és a Holdat, hogy a Csillagokkal eggyütt átragyogjanak az alkony és a sötétség homályán, hogy így a növények és az állatok szüntelen érezzék, hogy a Fény, amely életre hívta őket, ügyeli és gondviseli sorsukat. Így az Alkonyt és Éjszakát rábízta a Sötétre, a Hajnalt és Nappalt pedig a Fényre, hogy eggyütt óvják a Földi-Kertet, melyet csinálmányainak:-a Férfinek és annak társának a Nőnek adott át, hogy uralkodjanak felette, műveljék, gondozzák, növényeknek és állatoknak neveket adjanak mindeniknek a maga neme szerint, terméseiket és termékeiket fogyasszák és éljenek örökkön örökké azon.
A növények virúlva,az állatok barátságosan, hűséget sugárzó szemekkel tekintettek a nagy Kétlábúra, az emberre, engedelmesen jelentkeztek hívására és nagy, nagy figyelemmel hallgatták tanításait, bólogatva megértően, hogy ismerik munkájukat mivel az embert segíteníük kell. Eképpen lettek az állatok az EMBER munkatársai a földnek művelésében, a növények ápolásában és önmaguk ellátásában.
Az orrszarvúak, agyarasok szántották a földet. A nagy karmuak gereblyézték. Vakondokok porították. Madarak válogatták a magvakat és űltették azokat a poronyó földbe. Kicsiny és nagy ormányok öntötték a szükséges vizet a magfészkekbe frissen űltetett magokra. Kis és nagy paták kapálták a kisarjadt és növekvő növényeket. Giliszták fúrtak vékony ereket, hogy a levegő és a viz a gyökerekhez szivároghasson. Baktériumi apró lények dolgozták fel a talaj ásványait és táplálták azokat a hajszálgyökerek csatornáiba.Tápláló harmat, éltető pára öntözte a gyökereket, űdítő eső mosta a törzseket, ágakat, leveleket,virágszirmokat és gyümölcsöket.Meleg napfény érlelte a termést, mely ízletes eledel volt az állatok és az ember számára. Rágcsálók és nyulak sarlózták a gabonát, hörcsögök szemezték, madarak válogatták és rakták a gorillák által fonott kosarakba. Medvék emelték a kosarakat a tevék hátára, hogy a malomba szállítsák. Lajhárok kötötték a szalmát kévékbe, orángutánok rakták kazalba. Zsiráfok, majmok, mókusok, pandák szedték és gyűjtötték a gyümölcsöket a fákról és bokrokról. A disznók az érett krumplit, veteményeket túrták ki a földből, hogy nutriák és hódók tisztára mossák s a lepke szárnyak okozta enyhe szellő megszárítsa héjjaikat. A nemrég kévét kötő lajhárok már kukoricát törnek és hántanak. Mezei egerek, hörcsögök, ürgék szedik és rakják csokrokba az illatos tea növényeket, virágokat. Elefántok, gorillák, majmok dolgoznak az ember keze alá, hogy lakás épűljön embernek, állatnak, madárnak egyaránt. Sasok keringenek a magasban és irányítják a hírvívő galambokat. A tengerek és folyók medreit és növényeit gondozták, vigyázták, ápolták a halak és minden vízí állat.
E szép és tökéletes összhangot teszi gyönyörűvé a virágok sokszínűsége és madár zenekaroknak a Nagy Fényesség Fényes Fényét dícsérő és embert méltató zenéje. Szorgos méhek szállnak virágról virágra, gyűjtvén az édes mézet. Oroszlánok, tigrisek, jaguárok és párducok vezetik a kérődző és más barmok sokságait dús legelőkre, hűvös források vizéhez. Baktériumok és vírúsok halmaza teszi élvezetté az emésztés folyamatát, a tejnek és tojásnak termelését, az ellést, ikrák lerekását. Legyek, rovarok számtalan sokasága tisztitja az állatok bőrét, szőrzetét, madarak tollazatát, fák és növények szárait, leveleit, virágait és gyümölcseit. Ilyen szépen, nyugodtan, békében, a halált nem ismerve élte napjait az állatvilág, párat választott, szeretkezett fajának rendje szerint, új egyedeket nevelt családi keretben és végezte alkotó munkáját az ember uralma alatt. Úralom és Úradalom mit az Ember ajándékba kapott és ami a teremtett természet, föld, növény és állatvilág irányítását, gondviselését, ápolását jelentette. De az ember a nagy Sötétség Sötét Sátána kisértésének engedve, a gondviselő úralom munkáját a hatalom önző gőgjére cserélte és így sanyargatójává, gyilkosává lett önmagának és kiszolgáltatta a növény és állatvilágot az enyészetnek és önmagát a halálnak. A nagy Sötétség Sötét Sátánának szolgájává szegődve, önmagára útalva egyedűl maradt a mindenségben, mert a Nagy Fényesség Fényes Fénye ideig-óráig bérbe adta a földet és az embert a nagy Sötétség Sötét Sátánjának. Hogy ez miképpen történt, hallgassuk tovább az örökzőld Fenyő suhogását a Bőlcs-Kövek erezeteiből.
Mikor a Nagy Fényesség Fényes Fénye az éltető fényből kiszűrte a kellemes alkony és a pihentető éjszaka sötétségét, e sötétségnek egy uralkodó fejedelmet adott kit a nagy Sötétség Sötét Sátánának nevezett és rá bízta a sötétség, holdfénytől és csillagoktól csíllógó világát, hogy őrizze és vigyázza azt, az ember és a növény és az állatvilág pihenésére, hasznára és gyönyörüségére. A hajnal és a nappal Életet, Munkát jelentő világosságának úralkodó királyává; a nagy Világosság Világos Világosságát tette és rá bízta a napfénytől ragyogó élet önfenntartó gondviselő munkáját. Így váltakoztak éjszakák és nappalok, és úralkodtak a fejedelem és a király békés együttélésben, az idők ideje elött.
Történt aztán az idők első idejében hogy a nagy Sőtétség Sőtét Sátána úralmát, hatalomra akarta felcserélni, mert megírígyelte a Nagy Fényesség tökéletes dícsőségét, és azzal kezdett hívalkodni szellemtársai elött, hogy ha hatalma alá kapná az Erdőt, annak növény s állatvilágát és az embert, hogy megismertesse velük a Sőtétség Sőtét rosszaságainak hitványságait, azok rögtön elhagynák a Fény világát, elűznék a nagy Világosság Világos Világosságát, a Nagy Fényessség élveszítené fényét és így a Sőtétség fekete sőtétje árasztaná el örökre a teremtett világot, világ amelyet aztán ő mint Sátán hatalma alá kényszerítene és az őt pártoló cinkos szellemtársainak kiszolgáltatna, hogy azok kényük-kedvük szerint alázzák, győtőrjék, kinozzák annak javait, élőlényeít. Eme kérkedések hallatán a szellemvilág egyharmada engedett az első Hazúgságnak és a Sátán követője lett.
E sikertől felbúzdúlva nekilátott Sátán cselszővései előkészítésének. A fény minden apró kis szemcséinek megcsínálta a torzított fekete mását. Alapnak a hazúgságot, lopást, gyilkosságot tette. Ezekre építve minden gonosz gondolatot, tettet, tulajdonságot, érzelmet. Fejedelmi őltőzetét az álnokság “bíbórára” cserélve, őnhítten járúlt a Nagy Fényesség elé. Megvádólta a Teremtőt, hogy teremtményei csak azért jók, hűek, Fényesség tisztelők és imádók, mert nem ismerik csak a Fény táplálta jóság szépségeít. Igazságtalannak nevezte a Nagy Fényességet, azzal a váddal, hogy titokban tartja teremtményei elött a Feketeség világának valóságait; a halált, a rosszat, a csúnyát, és így az egész világmindenség szellemvilága a teremtésnek és a teremtményeknek csak egyik oldalát láthatja és csak egyfajta tulajdonságait ismerheti, figyelheti meg. Íly módón pedig a szellemvilág és annak angyalai nem szerezhetnek tudomást a tökéletes igazságról és ezért csupán mint egy önkényúralkodót félelemből és tudatlanúl tisztelik,dícsőítik és ímádják a Nagy Fényességet. Íly módón kért lehetőséget és engedélyt Sátán, hogy a hazúgság és rontás, erőszak hatalmát megismertetthesse a teremtett világgal. Feltételként szabva, hogy: ha a teremtmények és a Világos Világossága térdet hajt ő előtte a Sátán elött és így bizonyossá vállík a világmindenség szellemvilága számára, hogy a Gonosz-Feketeség úralta életmód a jobb, akkor a nagy Sőtétség Sőtét Sátána lessz az egyetlen úr mindenek felett. Ezek hallatára a cinkos szellem sereg a Sátán mellé tömörűlve követelte, hogy a Nagy Fényesség ha oly biztos Igazságában, akkor engedje meg e próbát és adjon a Sőtét Sátánnak ídőkig-óráig hatalmat, hogy sanyargassa és kínozza meg a teremtett világot és annak minden teremtményét, hogy az örökkévalóság számára egyszer s mindenkorra megdícsőűljön az egyettlen igaz hatalom ás annak úra.
A Nagy Fényesség bőlcsen bólintott és így felelt a Sőtétség Sőtét Sátánának és cinkos szellemtársainak:
Legyen mint kívánod balga szelleme a sőtétségnek, de tudnod kellene, mert velem voltál a világosság szellemével, mikor a földet teremtettem és annak növényeít és állatait előhívtam a vízből és a föld porából, mindeniket külön-külön a maguk neme szerint, szükségszerintí tulajdonságokkal felrúháztam, színpompával ékesítettem, szaporodásukat a nász gyönyörével tökéletessé tettem. Velünk voltál mikor a napot, holdat és a csillagokat a mennyezetekre helyeztem és azok csillogásába őltöztettelek, hogy úralkodjál a magasztos alkonyon, szemléltetve a végzett munka diadalát. Mellettem voltatok, mikor kezeim munkájával formáltam az ember testét a földnek színes porából és vízeknek, harmatoknak íllatos cseppjeíből és tanúím voltatok mikor lelkét belé leheltem. Láttátok mikor testét és lelkét férfíúvá és asszonnyá szét választottam, hogy az előkészített emberi lelkeim számára az időben az időkig a testeket őnmagukból kitermeljék, miként a növények a magot, vagy az állatok a fiókákat a maguk neme szerint. Hallottátok, mikor testük táplálására a növények sokaságát, halak, szárnyasok, barmok szertelen számát rendeltem, az új emberi test fogamzását végző nemi egyesűlést a kéj érzetével tetéztem. Velem voltatok, mert ti voltatok, mikor lelkük táplálására a kertbe űltettem az Életnek fáját, hogy gyűmőlcseít, az őrőkélet eledelét adja az azt kérő embernek és a Jó és Rossz túdásnak fáját, hogy gyűmőlcseit, a bűnnek és halálnak eledelét meg ne ízlelje az ember.
Óh, te balga szelleme a sőtétségnek, most mikor ellenem lázongsz, mindenhatóságomat melynek te is részese voltál írígyled, tudnod kellene, hogy a sőtét csak akkor áll elő ha a fény akarja azt. Jámbor teremtményeimnek, fűveknek, fáknak, állataimnak mit fényem sarjasztott és hívott létre, te csak fényem adta árnyalakjaíknak lehetsz megrontója, mert életűk az én tulajdonom, mert én vagyok az élet és élet csak belőlem származhat, és minden teremtmény akibe életet adok engem fog dícsőíteni. Te torzíthatod, vadíthatod azoknak árnyait, de téged teremtőnek elismerni azok soha nem fognak. Ha most már ezeknek túdatában mégis arra vállalkozól, hogy teremtett világomat őrők sőtétségbe borítsd, akkor menj hát, és tedd hamar mit tenni akarsz, mert mostantól ídőd mérve és számlálva van. Útoljára íntelek, figyelmezz szavamra:- A Világosság fejedre tapos, te annak majd sarkát mardosod és gonosszá lett cinkosaiddal együtt őrőkre azzá leszel mivé tenni akartad a világot, a hozzám hű teremtményeim pedig megdícsőűlnek és én ő általuk dícsőséget nyerek.
A Nagy Sőtétség Sőtét Sátána gúnyosan vígyorgott e fígyelmeztető szavak hallatán és hátat fordítva a Teremtőnek, magával vonszolva a szellemvilág elcsábított egyharmadát, megvetette lábát a főldnek fővényében, karjait a mennyezetig tárva, szétkűldte alattvalóít a rontás elvégzésére. A Nagy Erdő boldog életében itt kezdődik el a rontás kórszaka, mi még napjainkban is tart. A gonosz pusztítás ma aranykorát éli, dévaj tivorrnyáin egymásután űrítí áldozatainak vérével telt poharait. Ennek kezdete pedig az erezetekben így róvatott be.
Sátán, ki ismerte a teremtés valóságát s mint a jó és rossz túdás Fájának űgyelője túdta, hogy tervének sikeres véghezvítelére elsőnek az embert kell megnyernie. Azt is túdta, hogy a kígyó, ki az állatokat védte és óvta a rontást, a halált ókózó gyűmőlcsők fogyasztásától, az ember elött nagy becsben áll. Ezért bízalmat gerjesztő kígyó testet őltőtt magára és ravasz nyájassággal szólt az ember feleségéhez, kiről túdta, hogy csak az ember testéből való test és élet leheletéből való lehelet s mint ilyen az ember távóllétekór ártatlan híszékenysége engedni fog a félrevezetésnek. Hízelgő szavakkal hívta hát az asszonyt a Túdás fájához és elmagyarázta, hogy micsoda nagyszerű életük lessz az embernek és neki, ha esznek a túdás gyűmőlcseiből. Hazug szavakkal bízonygatta, hogy a Nagy Fényesség csak azért tiltotta a túdás gyűmőlcsinek fogyasztását az ember számára, mert fél attól, hogy az ember és asszonya is óly fényesek lesznek mint ő. Egyél asszony e pompás, ízletes gyűmőlcsből bíztatta a kígyó az asszonyt. Szebb leszel mint eddig voltál, és társad az ember erőssebb, mindentúdó hatalmas és néked hódóló lessz. Vedd hát e csodatevő gyűmőlcsőt, siess emberedhez, kostóltasd meg vele, és ha ezt megtettétek a Nagy Fényesség fénye számotokra már elhalványúl és én vezetni foglak titeket a számotokra eddig ismeretlen Túdás világába, ahol megismerítek majd az élet és halál titkát, a gazdagság, a vagyon adta hatalom és jog biztosította vérontás kéjét, a vajúdásos kínok elmúltának győnyőrét, a szeretet és hit hiábavalóságát, a remény reménytelenségét.A kígyó táplálta híúság győzőtt az asszony szívében és evett a tiltott gyűmőlcsből s most már mint a kígyó híve szaladt emberéhez és incselkedve tálalta a héjjukban pompás, illatos de bensejűkben rothadt gyűmőlcsőket az ember asztalára. És az ember engedett az eddig számára ismeretlen asszonyi kellemnek, de mindjárt észlelte is a hatást mert meglátta, hogy mindketten mezítelenek és az alkony homályában mikor a Fény súgara átjárta a Kertet félve keresett menedéket,búvóhelyet. Így hát a kígyó learatta első sikerét; az ember magára útalt lett a mindenségben és most már elkezdhette a teremtett természet rontását, pusztítását.
A mit sem sejtő erdei élőlények egy szép napon arra ébredtek, hogy felborúlt az eddigi rend. A fólyók vízei zavaros hullámokat tarajozva rohantak. Az erdők fái felháborodva rázták ágaikat, zizegtették leveleiket. A bózótók, cserjék sustorogtak, a tisztások, mezők virágai ingadozva, hajladozva tárták csodálkozásra színes levélszírmaikat. Az állatok érdeklődő, kíváncsiskódó hangzavarát egy sziszegés némította el. Sziszegés, mely eddig ismeretlen dolgokat sziszegve, a lapúló állatokban a nagy, ismeretlen veszély érzetét ébresztette.A nagy sziszegő, az óríás kigyó a túdás Fájának leveleít, gyűmőlcseít szórta az erdő állatai elé, hogy egymásra úszítsa őket, hogy erejüket, adottságaikat ne az ember és egymás segítésére hasznosítsák, hanem egymás és az ember kárára, meggyilkolására. Az ember ígába fogta az állatokat és ostorral, dorongokkal kényszerítette kínós, az addig nem érzett, fájdalmakat okozó tevékenységekre. Az ember tórnyót épített, magas, hatalmat jelképező várat, hogy dícsőítse őnmagát asszonya előtt. De az emberi szavak összezavarodtak, s az állatok torkai is már csak némi, egymás és az ember által is érthetettlen hangfoszlányokat bocsátottak ki. A növények, mintha elvesztették vólna életragyogásuk, a szélviharok és zivatarok támadásaitól megtőrten, megtépetten tűrték az ember és az állatok támadásait. Bogáncsok, tövisek nőttek tőrékeny cserjék, virágok főlé, a gaz, a búrján úralta a legelőket, a konkoly zsúgórította vetéseket és kártevő rovarok, bogarak, hernyók pusztították a termést, a gyűmőlcsőket. Az eddig békésen egymás mellett élő állatok nem túdták elképzelni, hogy társuk miért támadja, karmólja, csípí, marja és akarja megőlni őket. Nem értették, hogy úrúk és gondviselőjűk, az ember miért gyílkólja, eszi őket.
A Nagy Fényesség útólsó figyelmeztetését kűldte teremtményeinek. Megeredtek a mennyezet csatornái, zuhogott a víz a főldre, gyűlt a víz és nem látszott már fólyó és domb, víz alatt vóltak a magas fák, púsztúlt az élő világ. Aztán színes szivárvány ívelt át a mennyezeten, hírdetve, hogy elmúlt a vész, és hogy víztől tőbbé nem fog szenvedni a földnek világa. Majd lassan leapadtak a vizek, újra előtünt a száraz főld, sarjadni kezdtek a mezők, ligetek fűvei, virágai, rügybe szakadtak bokrok és fák. De leveleik, virágaik fakóbbak, virágaik sápatabbak, min betegség fájdalmait, kínjait tűrelemmel viselő betegek testrészei. Gyűmőlcseik, terméseik sílányak, apróbbak, károkozóktól rontottak voltak és évente már csak egyszer értek fogyaszthatóvá. A megmenekűlt állatok is lassan kezdték benépesíteni az erdő világát fajuk és nemük szerint. Egyrészük megőrízte jámbórságát, szelídségét, de a nagy többség vad, ravasz, vérengző, kéjgyílkos maradt. Évszázadokon át így szenvedett nővények és állatok számtalan sokasága, némán, vagy sikoltva tűrve vérengző vadak kegyetlenségeít. Réműlten, félve menekűltek a jótékony erdő sűrűjébe és reszketve, riadtan élték napjaikat az állandó veszélyben, bújkálva, lapúlva az őket szűntelen űző, életükre tőrő fenevadak elől, szelid madarak, halak, rovarok, hernyók osztva sorsukat.
Ebben az elszabadúlt, fékezhetettlen erőszaknak, gyílkosságnak világában, melyben a már nagyon kevés jámbornak, szelídnek, jónak maradt állatkák rettegve várták végzetüket, egy sőtét hajnalon, mikor az eget sőtét, fekete felhők borítoták, mennydörgés remegtette meg a levegőt és egy fényesen lesújtó villám fényében a nagy fólyó partján egy kiemelkedő szikla ormán, egy Zerge szökött a csúcsra, megvetette lábaít a szűrke köveken, fejét magasra emelte és fennszóval kiáltott:
Rettegjetek ti vérengző vadak, mert jön egy BÁRÁNY, akinek én most az ösvényt taposom. Legyőz titeket és minden gonoszságaítokkal együtt, az őrőkké ízzó nagy Vúlkán tüzes gyomrába vet titeket, hol erőszakos kegyetlenségeítek szította tűzben fogtok égni őrőkkőn őrőkké.
Vígasztalódjatok ti még szelid, tévelygő, űzött állatkái az Erdőnek, mert a Nagy Fényesség Báránya, akinek most útját készítem, hamar eljön és megtísztítja a források vizét, virulóvá teszi a füveket és fákat és békességet, nyugodalmat ad az űzötteknek,megfáradtaknak és aléltaknak. Ti gyertek és igyátok a megtísztított forrásnak vizét.
Ekkor szétoszlottak a komor, sőtét felnők és az ég ragyogó-tíszta fénye árasztotta el az Erdőt és a Nagy Forrás kútfejénél mely az erdő patakaít, fólyóít árasztja az élet vizével, ott állt egy szelid, fehér bárány. A vérengző vadak fogcsíkórgatva, a szelid állatkák csodálkozva és titkon reménykedve nézték. Akkor a Zerge a forrás vizébe ugrott. A fehér Bárány szeliden mellé lépett. Ittak a forrás vizéből. Mennydörgés csattant és az égnek fényesen ragyogó kékségéből egy fehér galamb szállt a Bárányra. A Zerge tisztelettel fejet hajtott a Fehér Bárány elött és elvegyűlt az akkor már a forrás vizét ívó szelid állatkák sokaságában. A FEHÉR BÁRÁNY szemeít a kéklő égre emelte, majd végignézve a jámborak sokaságán , így szólt:
-Ne féljetek! A FÉNY LEGYŐZTE A SŐTÉTET.! Azért jőttem, hogy ezt elmondjam néktek. Őrízzétek meg szivetekben hűen a fényt és ne aggodjatok a holnapért. Látni fogjátok, hogy a vadak rám vetik magukat, halálra marnak, harapnak, de csontjaimhoz nem érhetnek. Holtan fogok heverni a szikla barlangjában, de a harmadik hajnalon újra látni fogtok élve, elevenen, mert a Fény az Élet, a sőtétség pedig a halál.
Ekkor a fenevadak körbe fogták a Bárányt és vésztjóslóan közeledtek feléje. Fogaikat csikorgatták, aztán rá ugrottak, halálra marták. Az oroszlán véres mancsait egy pocsolya vizébe mártogatta, hogy lemossa arrol a vádoló vért. A hiénák és a többi ragadózók ravasz cinkosaikkal eggyütt vissza húzódtak oduikba és vacogva várták a harmadik hajnalt. A szelid, védtelen , reményt vesztett állatkák riadtan menekűltek, bújtak el ki hova érte. Elkeseredetten, félelemmel telt szívvel, lihegve pihegve- lapultak. Egyrészűk megcsalva, mások végképp elveszettnek érezték magukat. Egyettlen öreg hiéna nézte meghatódva a meghalt Bárányt és hörögte halk morgással,…ez mégis a Nagy Fényesség Báránya volt. A mardosókat felvígyázó ízmos tigris vezér, csodálkózó tekintettel, megilletődve hátrált és lélegzet elállva néma morgással ismételte önmagában, …e Bárányban a Nagy Fényesség hatalma és ereje rejlik. A meghalt Bárány teteme mellett csak két síró őzike maradt kik nyaldosva tisztították annak véres testét. Ekkor egy hatalmas elefánt jött méltóságteljesen, órmányára emelve a megcsúfolt, elgyőtőrt, halálra mart Bárány törékeny tetemét és bátor, ellentmondást nemtűrő, tiszteletet jelképező, kegyeletteljes léptekkel egy sziklabarlanghoz ment és gyengéden abba befektette a Bárány megölt testét. Aztán fejet hajtott, megfordult és visszacammogott ővéihez. Ezt látva a hiénák erős rinocéruszokat kergettek a barlangsirhoz, hogy annak nyílását rögtön torlaszolják el hatalmas kövekkel. Aztán kétségbe esve rohantak a fő oroszlánhoz és nyűszítve kérték, hogy tigriseivel és párducaival őríztesse a sirt. A már mancsait megmosott oroszlán, morogva bár de engedett a hiénák gyáva vicsorgásainak és parancsot morgott tigris fővezérének, hogy vezényelje párducait a sir őrzésére éjjel és nappal. Hogy mindenről értesülve legyenek idejében, kűldtek még a hiénák egy sereg kémkedő,sunyi rókát is a sirhoz, felvígyázni az őrízőket.
És mindezek ellenére, harmad nap hajnalán végigszáguldott a HÍR az Erdőn a Vizekben és Levegőben, hogy a barlang elől a hatalmas kövek széjjel vannak dobálva, és a Fehér Bárány teteme nincs a barlangban. E hír hallatán a híéna vezérek felbőszűlt dűhűkben egymást és kém rókáíkat kezdték marní és acsarkodva vonyítottak a fő oroszlánra és a párduc őrízőkre. A szelid állatkák közűl csak két őzike állt reménységtől kőnnyező szemekkel az őrízőktől elhagyott, üress barlang elött, hogy aztán szágúldva, boldog szökkenésekkel túdassák a jámborokkal, hogy ígaz a Hír, a Bárány feltámadott. Eme bíztató,ígazat bízónyító hangokra a jámborak és szelidek bátrabjai a Nagy Forrás Kútfejéhez siettek, hátha ott meggyőződhetnek, hogy a Bárány ígazat szólt nekik. Még talán soha olyan fényesen nem ragyogott hajnal mint akkor. A nagy szikla legmagasabb ormán ott állt a Fehér Bárány a fényben és szelíden de mindenki fűle hallatára így beszélt:
-Bízzatok és tartsatok ki, nekem most el kell mennem a Nagy Fényes Fényességhez, hogy új, vírúló erdőt, az én Erdőmet készítsem el számotokra, sok, bőséges férőhellyel mindeníketek számára, úgy nektek akik láttatok engem és bízni fogtok bennem és úgy azok számára akik nem fognak látni és mégís bízní fognak én bennem. De azt is túdjátok meg, hogy amég én visszajővők, győtrőbben fognak kínózní, őlni titeket. Hogy bizonyosak lehessetek afelől, hogy visszajővők, addig is fakasztottam néktek egy forrást ebből a sziklából, forrás melyet csak a ti szemeitek látnak és csak a ti szomjatokat oltja, ezt igyátok naponta. És állítottam néktek egy fát, melyet csak a ti szemeítek látnak és annak gyűmőlcsei csak titeket táplálnak, ebből egyetek naponta. Azt is mondom nektek, hogy sokan fognak jönni hozzátok az én bárányi ábrázatomban és kínální fognak nektek az én nevemben ízletesebbnél ízletesebb gyűmőlcsőket, de ti ne ízleljétek azokat, mert azok az őrők sőtétségnek rothadt termései. Azért ti csak az én forrásom vizét igyátok és az én fám termette gyűmőlcsőket egyétek, naponta emlékezve és hírdetve az én HALÁLOMAT és FELTÁMADÁSOMAT.
-Figyeljétek az eget és a FEHÉR GALAMB kit láttatok reám szállani, mindig túdtotokra adja majd, hogy mit kell szólnatok és tennetek. Ne féljetek a sőtétségnek nagy Kígyójától, vérengző vadjaítól, vagy az emberektől, mert azok csak testeteket marhatják szét, mert a ti életet adó véreteket a FÉNY vígyázza.
-Újra mondom néktek, aki kőzűlletek visszajővetelemig az égre tekint és bízní fog, őrőkéletű lakósa lessz az én Erdőmnek és segítő munkatársa a FÉNY EMBERÉNEK. Gondozzátok és űgyeljétek egymást, jobban mint eddig tettétek.
Ezután mindjárt köd szállt fel a sziklából, betakarva a szikla csúcsát és az azon álló most már szőrében aranyként ragyógó FEHÉR BÁRÁNYT, majd fehér felhővé gomolyodva felszállt a kéklő égbe és eltűnt a magasság fényében.
Ekkor, talán csak egy pillanatra, a fák, a bokrok és cserjék mindenike bűszkén az ég felé emelték ágaíkat, venyígéíket. Leveleík selymes, bársonyos gyengédséggel a fény hímnúszát súsógták és díszítve óvták az érett gyűmőlcsőket a felvírúlt fűvek és virágok íllatában, és egy szemvíllanásra megjelentek az addig megőlt, megdőglőtt állatok seregeí és felhangzott hála adó harsonájuk, madarak dala, vizeknek húllámzó loccsanása, főldnek, szikláknak morajlása a hegyek hó bórította órmainak víszhangjában. Aztán újra sílány, fakó lett minden.
A Nagy Kígyó a Túdás fájára tekeredve meresztette szemeít, rezegtette méreg frőcskőlő nyelvét és mérgező pókók hálóítól védetten szőtte újabb, gyílkos terveít. A fenevadak egy része ódújába bújt, más része a kígyó fája kőrűl bújkálva, ólálkódva móhón leste annak szíszegéseít.
A bőlcs elefánt órmányával trombítálva legelőjének tísztására hívta a hím- szarvast, a mént, a bíkát, a kost, a majmot, a kutyát, a kecskét, a nyúlat, a galambot és méhet valamint a vakondokot és elkűldte őket, hogy járják be széltében-hosszában az erdőt és hívják egybe a jámborokat és szelídeket. Mikor pedig egybe- gyűlt a sokaság felemelte órmányát és trombítální kezdett. Trombíta szó, amelyet minden jelenlevő állat megértett mert a maga nyelvén hallott.
A trombíta hangja ezt harsogta: A Bárány meghalt de harmadnap feltámadt! Ezért ezután a legelőt, a gyűmőlcsőket és minden ennivalót meg kell osztonotok egymással, hogy mindeníketek mindig jóllakjon. Egymás kőlykeít, fiókáít, tojásaít, petéít, íkráit úgy űgyelítek és gondozzátok, ápóljátok mintha a tiétek volna. A meghalt és feltámadt Bárány hírét minden a főldőn, a vízekben élő és a levegőben rőpkődő madaraknak szűntelen hírdessétek és naponta egyétek a Bárány űltette fa gyűmőlcsét és ígyátok a Bárány fakasztotta forrás vizét. Amíg ezeket mondta az elefánt, az égből alá szálló Fehér Galamb átrepűlt a sokaság felett mindenik állatot éríntve, akik fígyeltek az elefánt trombítálására. Ezután a jámbór és szelíd állatok kőzűl a bizakódó bátrabbak az Elefánt által mútatott erdőrészre,-mezőre mentek és vídám szőkdécselések közepette hívták egymást a jobb falatokhoz. Másrészűk, a félénkebbek továbra is az erdő sűrűjében húzták meg magukat, onnan leskelődve társaikra, kik a kőzős mezőn legeltek, kőzben kémlelve a vadakat is hogy mikor vetik magukat a kőzős mezőn levő kőnnyű zsákmányra. Galambok, gerlék és az énekes madarak seregei víg csírípeléssel,búgással, fűtyűlő-ének trillákkal szálltak a kőzős mezőre és szedegették a magvakat. Csúpán a papagályok rikácsólták szerte az erdőben a túdós bagoly vészt jósló kuvikkolásait, miszerint a vadak nagy írtást, vérfűrdőt fognak rendezni, a kőzős mezőn élőket szétfogják marcangólni.
A Sőtétség Sőtét Sátána ki a nagy kígyó testében űlt a túdás fáján, mikor mindezeket látta, vissza akarta venni fényes szellem testét, hogy a Nagy Fényesség elé menjen dícsekedve győzelmével a Bárány felett. Azonban kétségbe esve érezte, hogy erre már képtelen és látta, hogy a Fény kapúí is bezárúltak úgy előtte mint cinkosai előtt is. Elkeseredett dűhében dúplára fújta magát, híénáít és vadjaít rá- úszította a kőzős mezőn élőkre, megparancsólva, hogy hajtsák azokat a túdás fája, az ő színe elé és ott marcangólják és tépjék ízűkre, mert ő a nagy kígyó, úralkódói testét a szelídek vérében akarja fűrőszteni. Így kezdődőtt és ment végbe az a kegyetlen vérengzés melynek párja nem volt az erdő tőrténelmében. De mindeme kegyetlenkedések ellenére a szelíd állatok kőzűl minden időben volt egy-néhány jámbór fajzat akik nyíltan vagy csak egymásközt títokban, de megemlékeztek a megőlt és feltámadott bárányról. Hosszú évszázadokon át, hiába ámította, csalta, gyílkólta a Bárányra emlékező, a Bárány fakasztotta forrás vizét ivó, és a Bárány űltette fa gyűmőlcseít evő szelideket, mert ha számuk bár egyre fogyatkozott és sorsuk az éhezés, a szenvedés volt, teljesen kíírtaní azokat semmilyen kígyói csel- szővés, vagy vérengző erőszak nem volt képpes. Mert a Fénytől, a Világosság által nekik ajándékozótt, velűk szűletett, bízní merő és tudó szelíd ősztőn, az égre emelte tekintetűket, ahól csak az ő szemeik látta Fehér Galamb keringett aki szelíd túrbékolással a kítartás erejének, egymás szűntelen űgyelésének és a bízakodás győzní képpes erejének valóságával bátorította elkeseredett, sokszor kétségektől és félelemtől elbizonytalankodott jámbór szelídségűket.
E kevés maradékkal elbánní képtelen nagy Kígyót, az alúlmaradás, a vesz- tés, a megsemmísűlés rettenetes félelme a kétségbeesés páníkába ejtette. Sőtét túdómányának minden hazúgságaít, ámításí, csalásí formáít, kegyetlen fogásaít előszámlálta, hogy egy nagy dőntő és végső űtkőzetre bevesse cinkosaí seregét. A Bárányban bízó szelídek útólsó szálíg való kíírtása, a jámborak bízonytalankódó sokaságának hódólásra kényszerítése volt a célja. Tudta, hogy csak ily módón semmísítheti meg a Bárány feltámadását és győzheti le a Fényt. Bár látta és érezte vesztét, de híú, bűszke őnímádata nem engedte, hogy tévedését belássa és ezért, valamint kegyetlen tetteíért, a Fény és Vílágosság gyalázásáért a Nagy Fényesség bocsánatát kérje. Azonban azt is túdta és érezte, hogy kevés ideje maradt már, hogy a rontás művét elvégezze, ezért ősszeszedte minden tartalékát, erejét és az útólsó nagy, mindent eldőntő harcot elíndította a Bárány és a Bárányban bízó minden szelíd ellen. Mint veszett csatának vezére saját alattvalóít, cinkosaít sem kímélve, kítervelte az útólsó űtkőzetet:
Cinkos, búkott szellemtársaít állatokká változtatta, és beűltette minden fajba, azok neme szerínt. Ily módón sikerűlt zavart okoznia, viszályt, gyűlőletet, kelteni a jámbór és szelid állatok soraiban is.Hiszen az eddig békésen eggyűtt élő állatok nem túdták elképzelni, hogy társuk, miért támadja,karmólja, csípí, marja és akarja megőlni őket. Aztán a felfúvalkodott nagy Kígyó, magához hívta: az őreg híénát, a király oroszlánt és a vezér sast, elszíszegte ellentmondást nem tűrő, vad parancsaít és mérgező nyelvével feléjűk dőfkődve elzavarta őket, hogy tegyék amit tenníűk kell. Így lett helye és ideje az erdő egy eldúgott sűrűjében annak a titkos és félelmetes vadak gyűlésének, mit alattvalóikból parancsolt őssze az őreg híéna, a király oroszlán és a vezér sas. Jőttek is a vérengzők, ki jóllakottan, ki kórgó gyómórral, ki vícsórító fogakkal. Volt amelyik elnyúlt a fűben fejét mellső lábaíra fektetve, volt amelyik hátsó lábaíra űlt lihegve és volt amelyik állva maradt farkát rázva hegyező fűlekkel. Aztán a mórgásók zűrzavarát az őreg híéna rekedtes űvőltése némította el, s a beállott csendben a maga hangján vakkúgatni kezdett:
-Erdőnek fenevadjaí,elérkezett az ídő, hogy úrúnknak, a nagy Kígyónak a parancsaít végrehajtsuk és magunkhoz ragadjuk az egéssz Erdő felett a hatalmat, és annak minden szelíd és jámbór állatát, fáínak és egének madaraíval, vizeínek halaíval együtt éhes gyomrunkba ellenállás nélkűl bevándorolni kényszerítsűk.
-Vakkúgattam, most pedig kotródjatok és tereljétek egybe a nagy tísztásra az ősszes állatokat, jámborokat,szelídeket és vadakat egyaránt, mert megalapítjuk az EGYESÜLT FAJOK SZERVEZETÉT. Ilyeténképpen ősszegyűjtettek a létező fajokból a szervezők által kiválasztott vezérek, akik egyöntetű bődűléssel, vakkantással, makogással, bőgéssel, hőrgéssel, vonyítással, nyávogással, fűttyel, úgatással, vicsorítással, károgással, csicsergéssel, zűmmőgéssel, cincogással, íával, röfögéssel, húhógással, szíszegéssel, órdítással, nyerítéssel, mekegéssel, búgással, bégetéssel, nyűszőgéssel, kukkolással, kukorékolással, vísítással, dorombolással, túrbékolással és mocorgással és kétkedő fejbólintásokkal eme zagyva hangzavar létrehozta az Egyesült Fajok Szervezetét. Szervezet melynek most már kötelező módón tagja lett a Jeges Tavak fehér medvéjétől, fókáítól, rozmárjaítól, pingvineítől kezdve a meleg vizek krokodiljáig, aligátoraijáig minden azokban élő faj, valamint a vizek élőlényei, aproktól a hatalmasokig a nagy Pólip birodalma, a bálnák, cápák, csukák által terorizált fajok, a vizilovak külön kasztja, a delfineknek művelt faja. A szervezet vezetőségében külön, kiváltságos helyet kaptak a pumák, vadmacskák és fekete jaguárok, akik annakidején a nagy sziklás hegyek és annak prériin az izmos és nagynövésű szürke medve uralma alatt élő színesbőrű és tollú fajokat irtották ki, bűzös vizzel bódítva a nagy szürke medvét és ellenfelét a bősz bölénybikát, hogy azok tehetettlenül nézzék a benszülött fajok tiprását. Érdemüket növelte még, hogy e fajírtás után a forró erdő fekete bőrű és tollú jámborainak nagy sokaságát hurcolták oda, hogy éhes beleiket teletömjék és kegyetlen szilaj kéjvágyaikat kielégitsék. Főhelyet sajátitottak ki maguknak a rókák; az ezüst rókák megalapitották a Fajokközi Pálmaalapot és ennek kiszolgálóíként a vörös rókák megnyitották az Erdő Zöldlevélbankját. Ilyesformán a puszták állataival együtt a tevék és kenguruk a szavannák csigáival és csúszómászóíval egyetemben most már ők is mint a szervezet többi tagjai pálmákkal és zöldlevelekkel kellett adózniuk az alpnak és banknak. Vezető szerephez jutottak azok a farkasok is, akik ezerévvel a Bárány feltámadása után báránybörbe bújva a Bárány szülöföldjére rontottak, hogy a félholdat tisztelő tevéket, és a már akkor pálmát imádó rókákat kiirtsák, és rájuk bizatott továbbra is a nagy feledat, hogy báránybörbe bújva, a bárány hangján szólva a bárány nevében úgy ámítsák a jámborokat, hogy azok ezután ne azért egyenek, hogy éljenek, hanem azért éljenek, hogy ehessenek és szép kövérré hízva küzdelem nélküli zsákmányok legyenek a vadak torkainak. Ezért persze a vadak , mint jótevő, a jámborokat és szelideket segiteni akaró pártfogók jelentős pálma és zöldlevél segélyeket fognak adni,amiket aztán a jámborok és szelidek egymásra irigykedve, acsarkodva kell harácsoljanak. Mind ezek felett, tudós baglyok, görény történészek és pálma és zöldlevél gazdag ezüstrókák felépitették a Huhogások új akadémiáját. Akadémia mely bebizonyitotta az állatoknak, hogy ösük, az ebihal és annak fejlett lénye a béka, amiből aztán az összes szárazon, vizben és levegöben élő állatok kitökélesedtek, és hogy a Nagy Erdő egyetlen úra, a legokosabb, és a legerösebb és a minden pálma és zöldlevél birtokosa: a nagy Kígyó. Huhogó díjat adományoztak az öreg hiénának, mert a béke és jámborság megtestesítője volt. Úgy szintén Huhogó dijal tüntették ki a zsiráfot, mert hosszú nyaka ellenére képes volt felfedezni, kikisérletezni, hogy zöld a fű. A Diszhuhogó címet érdemelte ki a dögkeselyű, magasröptű tudományos dolgozatáért amiben az árván maradt énekes madarak fiokáinak új, egészséges módszerekkel és vitamindús ételekkel történő etetését és gondozását fektette tudományos alapokra. Állandó Huhogó státussal rendelkeztek a történész görények, hogy a valóságot szüntelen bűzös köd takarja, a tudós baglyok akik bizonyítják, hogy a fény a sötétség árnyéka, a filozofus rókák, hogy bizonyossá tegyék az állatok elött, miszerint a Nagy Fényesség és a Fehér Bárány valósága csak buta öreg jámborok meséje, és a hozzájuk hasonló sok más huhogó között a jámborak bizalmának megnyeréséért helyet kapott a fák doktora a harkály, a vakondok mint az agrár tudományok szakértöje, a rénszarvas mint a havas tájak természettanának tudományos munkatása, és még egynéhány jámbor huhogó, hogy a z egyszerü szelidek is feltekintsenek és bizalommal legyenek a nagy Huhogások intézményére.
Ezen sokoldalú zürzavaros átalakitások, változások közepette történt, hogy három vörös róka összedugta a fejét, össze vakkantották erdő rengető terveiket és megkeresték a nagy Barna medvét. Barna medve elégedetten dörmögve hallgatta a három hósszú és lompos farkú vörösróka jámborokat és vadakat egyaránt becsapó terveit. Miszerint a Barna medve birodalmában, az abban élő állatok számára, attól függetlenűl, hogy vadak, vérengzők, jámborak vagy szelidek, új fogalmat vezetnek be, és pedig ; az Erdő Politikát. Ennek a tervnek a kivitelezését a rókák, mint a Pálmaalap és Zöldlevélbank tulajdonosai biztsítják ,a medvére csak annyi feladat hárúl, hogy az állatokat dörmögéssel, karmolással vagy harapással meggyözze, hogy ez az új politika az, az egyetlen járható ösvény, legelő, vadászterűlet és forrás ami örökre megoldja az állatok, növények, vagyis az egész nagy Erdö minden apró és nagy gondjait, egyenlöséget biztositva a fajok között, megteremti az Erdő Békét. Ezért kisajátitották, kiforgatták a saját aljas céljaik számára,a fehér Bárány tanait, tanácsait, parancsolatait. Igy történt, hogy egy napon a nagy Barna medve, állatai elé állt, piros bogyokból csillagot tűzött homlokára, egyik mancsában egy agyarat a másikban egy patát tartott és így dörmögött;- “ Erdő állatai egyesűljetek ! “ Mától kezdve nem ilyen vagy olyan fajok vagyunk, hanem egy hatalmas vörös birodalom népes szomszédainkkal együtt a nagy sárga fajokkal egyetemben, ezentúl nincs az, hogy enyém és tiéd, hanem minden a miénk. Boldog jővőnk érdekében minden állatnak javára megszerveztük a Vörös Pártot. Mától kezdve tehát nem ez vagy az a fenevad elől kell bújkálnotok, nem kell félnetek többet senkitől, mert ezután csak a Vörös Párt a legerősebb, mert annak a legszelidebb,legjámborabb és legvadabb fajokból tagjai vannak, akiknek minden faj egyedei engedelmeskedni kötelesek és ezért minden faj, minden egyede szükséglete szerint kapja eledelét és a Párt igénye szerint adja életét a Pártnak. Ily módon a párt vezérei és azoknak kiszolgálói fajra, vadságra vagy jámborságra való tekintet nélkűl ezután vadászat, kűzdelem és legelés nélkűl, mindent készen kapva, inyenc falatokkal tömhették tokáikat.
Mindezen történésektől, zajos, zürzavaros, hazug és csaló eseményektől, a bölcs elefánt volt az aki távol tartotta magát, övéivel együtt vissza huzódtak legelőjűkre és meghalni őseik temetőjébe mentek.
Mindezeket látva a nagy Kígyó egyre ingerültebb lett, mert érezte, hogy ha ez igy megy tovább elvesztheti úralmát cinkosai, vadjai felett. Ezért régi cseleit új módszerekre változtatva megosztotta vadjait, egymásra úszítva őket, hogy ilyetén azt tehesse velük amit akar, hogy önző célját valóra váltva, egyedüli úr legyen az Erdő, a Fény felett. Ezért a Vörös Párt ellen vadjait kiválogatva több új pártot és szervezetet hivott létre. Igy szervezték meg a Kérődzők Pártját, a Mindenkinek Egy Pálmát Pártot, az Oroszlán Királyok Pártját, a Minden Állat Legyen Vezér Pártot és más sok kis pártot és pártocskát, miket, hogy vezető szerepüket megtarthassák az ezűst rókák kényszerűltek pálmákkal és zöldlevekkel támogatni. Úgyszintén a vörös birodalom által szervezett Fajok Egyezménye tagjai ellen a Vérengző Vadak Véd és Dac Szövetségét állította. A dögkeselyű külön megbízást kapott, hogy a Faj Fajok pártját szervezze meg, írtassa ki a csókákat, szarkákat és a rókákat, mikőzben a cápákkal szövetkezve szárazon és vizben semmisítse meg a medve vörös birodalmát, valamint az oroszlán és csatlosai hatalmát. De mikor látta terveit megvalósúlni, a medvét és oroszlánt sebeiktől vérezni és a dögkeselyüt tollaiban felfuvalkodni, rögtön felhozta ellene pumáit, vadmacskáit és fekete jaguárjait kik annak szárnyait lemarva, az féldöglötten lezuhant. Aztán mikor a medvének és oroszlánnak sebei beheggedtek, az ezer tó tisztásán minden fajnak a vezérei egybegyüjtettek kik mancsaikkal, körmeikkal, patáikkal, karmaikkal mind alákarcolták a Szörös-Tollas-Pikkelyes-Patás-Agyaras és Más Állatok, Bogarak általános jogairól szolló egyességet.
A nagy Kígyó hegyes nyelvét meresztve dicsekvően sziszegett. Elégedett volt önmagával, hazugságaival, cselszövéseivel. Kéjes mámorba ringott, mikor látta, hogy a jámborak és szelidek közűl már nagyon csekély azoknak a száma akik még emlékeznek a Bárányra, de még kevesebben vannak azok, akik netán még isznak a Bárány forrásából és esznek a Bárány ültette fa gyümőlcseíből, most már biztos volt abban, hogy e pár, még mindig a Fehér Bárányban bízó állatkát már nem lessz probléma megrontani, hódólóívá tenni vagy elpusztítaní, mivel abban is biztos volt, hogy csatlósaival a vadakkal,bármikor azt tesz amit akar.
A rókák azonban távolról sem voltak ilyen elégedettek. Kétségek között vajúdtak. Hiszen őseiknek ősei azt vallották, hogy ők az Erdő állatainak választottai, őseik azonban mikor a Fehér Bárány eljött hozzájuk mint testvéreihez, megőlték azt, mert nem mint aranyszörben bűszkélkedő dúsgazdag rókafejedelem jött, aki minden rókát gazdaggá téve, az állatvilág úraivá teszi őket, hanem szégyenszemre mint egy egyszerű fehér bárány aki fényről, őrők világosságról beszélt nekik, arra kérve, váljanak szelidekké és osszák meg eledelüket az éhesekkel. Ezért már őseik és elődeik a Kigyó hivei lettek, mert az nem igért, hanem rögtön nekik adta a pálmák és zöldlevelek sokaságát, hogy azokkal kényük- kedvük szerint sanyargathassák a vadakat és jámborakat egyaránt, valamint hogy kényszerithessék bármire bármelyik állatot. Ezért úgy döntöttek, hogy továbbra is a kígyó mellet maradnak, s majd netán ha mégis a bárány igazat mondott és a Fény lessz a győztes, ravaszságuk majd akkor is segitni fog, hogy kimagyarázzák múltjukat. Így hát a Kígyó parancsára elárasztották pálmákkal és zöldlevelekkel a politikus hiénákat és a báránybörbe bújt farkasokat, hogy azok a rontás útólsó nagy tettét véghezvigyék, felkészítve az Erdő élő világát az útólsó ütközetre, amikor a Kígyó döntő csapást akar mérni a Fehér Bárányra.
A rontásnak eme útólsó ideje akkor állt be, mikor a politikus hiénák és az árnyékot prédikáló farkasok meggyőzték a pumákat, a vadmacskákat és a fekete jaguárokat, hogy orditsák, visitsák széltében-hosszában az egész nagy erdőben az Állatok Jogait és bőditsék, böffentsék a fenyegetéseiket is, hogy amelyik állat nem fogja azokat tiszteletben tartani, azt a Vérengző Vadak Véd és Dac szövetsége fogja megsemmisiteni. Ezt az új és színes hazugságot hamar vették a vadak, mig a jámborak bízni mertek, hogy most már nekik is vannak jogaik, a szelídek kőzűl még mindig volt egy kevés ki átlátott eme új hazugság szitáján és továbbra is nem az erös vagy gyenge állatoktól várták életük fenntartását, hanem a Fénytől.
Hát igy kezdődőtt és igy folytatódik napjainkban az útólsó idő. Szóvivőí a szines papagályok rikácsolják, fekete csókák károgják, tarka szarkák csergik, rucák hápogják, szűrke verebek csiripelik, nádasok békái brekegik, disznók röfögik, még a macskák is nyávogják, s az éjszakában denevérek cincogják, kuvikkok kuvikkolják az állatok jogait. Ma, már minden vérengző és vad új álarcot, maszkot őltőtt magára és egyszerre a jámborak és szelidek védelmezője lett. Ma már nem vicsoritva, orditva rontanak az áldozatokra, mert miután a nagy Barna medvéről is levették a piros csillagot zöldlevelekkel helyettesitveazt, azóta a hiéna politikusok és farkas prédikátorok tálcán szolgáltattják azokat a nagy Kígyónak és cinkosainak, akik bujaságukban, már űnnepeni készűlnek biztosnak vélt gyözelmüket. Az ezüst és vörös rókák azonban meghasonlottak önmagukkal és egymással, kétségeiket növeli egy nagyon kevés fehér róka felbukkanása is, akik a maguk módján ugyan, de beszélnek egy Bárányról, aki valoságosan fehér volt és a Fény birodalmából jött. Az újszülött állatkákat már kiskoruktól báránybörbe bújt mosolygó farkasok csábitják inyenc falatokkal az árnyék imádatába, oktatják a zöldlevél fontosságára, s az arra érdemeseket beavatják a pálma hatalmába, felkészitik a Kigyó imádására. A jámborak és szelidek soraiban nemsokára talán már egy agg sem lessz, ki az újszülött, apró állatkáknak a Fehér Bárány valóságát, igazát átadja, a Bárány ültette fát és a Bárány fakasztotta forrást látni megtanítja, azoknak gyümölcsivel és vizével való élésnek jutalmát, a Fény örökkévaló országában való bizalmat zsenge sziveikbe beoltja.Mert ma már a jámborak és szelidek is, melyikük kényszerböl, melyikűk csupán egy jobb életmódért, de vannak olyanok is akik a harácsolásí szenvedélyüknek engedve a zöldlevelek megszerzéséért rohannak, szökdösnek, röpködnek, úsznak vagy csúsznak-másznak. Ez volna hát, igy dióhéjban az egykori pompás, élvezetes Erdő, mai, szomorú képe.
Az erdő fái, bokrai, virágai és füvei sóhajtanak és sirnak, mert már a kétlábú is, vas és acél szörnyetegeket tákolt, amikkel irgalmatlanúl, oktalan módón írtja az erdő fáit, tarolja bokrait, cserjéit, virágait és megátalkodott módón gyötri, varázsporaival ostorozza a földet, hogy az többet és többet teremjen a számára és közben források, patakok, folyok, tavak és tengerek vizeit szennyezi, mérgezi és őli meg azoknak élőlényeit tudatlan, a sötétségbe gyökerező ostobaságaival.
Ez tehát napjainkban az Erdő valósága. Az embernek pedig tudnia kellene és számolnia kellene e valósággal. Mert okozója, végrehajtója és egyben szenvedő alanya is e szörnyüségeknek. A számadás órája pedig közel van. Jó volna kinyitni a szemeket és a füleket. Ideje volna végre nem csak nézni, hanem látni is és nem csak hallani hanem érteni is. Tegyük fel, hogy az első lépés a sötétbe a kiváncsi vágy tévedése volt, a második azonban már elvitathatatlanúl a tudatos gyilkosság és még mindig adva van egy útólsó lépésnek a lehetősége: választani lehet egy tág, neonfényes súgár út és egy pirkadó hajnali fény mutatta göröngyös ősvény között, és ez az útólsó lépés fogja eldönteni, hogy lesz, vagy vége.
A fák, a bokrok,a cserjék, a virágok, a füvek várják a tavaszt, a Fényt.
Az állhatatos, örökzöld vén fenyőfa bizalmat gerjesztően áll, szüntelen figyeli a Bőlcs Kővek kőveinek erezeteit és az égre tekintve szüntelen hallgatja a csendesen, békésen keringő Fehér Galamb búgásait, burukkolásait és szelid susogással küldi az enyhe szellő szárnyain, vagy a viharros szélrohammal szerte az erdőbe a Fehér Bárány szavait :
BIZZATOK ÉN BENNEM, MERT VISSZAJŐVŐK.