2012. február 4., szombat

Szolga vagy örökös


Kolozsvár 2000-09-19.
Szolga vagy Örökös:
azaz
NYÍLT KÉRDÉSEK és JAVASLATOK
amelyekre válaszokat várnék a parlamenti jelöltjeinktől, de az őket jelölő RMDSZ vezetőktől és az erdélyi magyar egyházak Püspökeitől.
Feladó: Muzsi András, kolozsvári magyar iparművész.


A harmadik évezred küszöbén, alázattal és tisztelettel kérem nagyérdemű figyelmüket a következő gondolataimhoz. Tévedéseimet kérem rováspálcámra vésni. Ha pedig valaki sértve érezné magát, legyen mentségemre, hogy csak egy magyar kézműves vagyok, aki a fát-fának és a vasat-vasnak látom, érzem és tudom.
Naponta olvashatunk, hallhatunk siránkozásokat, aggódó kérdéseket, hogy mi lesz velünk?Fiataljaink és középkorú munkabíró atyánkfiai tanulni, dolgozni az anyaországba kényszerülnek és java részük az anyaországot már csak ugródeszkának tekintve német, spanyol, svéd, stb. netán amerikai tájakon álmodja magát. Az a tény, hogy "kik" és "mik" kiket mire tudnak kényszeríteni, ez mindenkinek a magánügye. Az utolsó évtizedek divat-menekülőit tekintve osztom szerény véleményemet azzal a földművelői tanítással, miszerint az életképes gyökér szőlőtőkéjéről le kell metszeni a parazita hajtásokat és helyükbe kell oltani a nemes venyigét, valamint a kenyérbúzából ki kell csépelni a konkolyt. Érdekel azonban annak a kevés és egyre létszámcsökkenő, egyénileg gazdálkodó földművesnek és iparos szakmunkásnak a sorsa, a szüntelen vajúdása, aki 1989 előtt is, csak a gondolkozni képes agya vezette, keze végezte termelő munkából élt, így a változás nem érte betétkönyvecskékkel a párnája alatt, s mivel nem vegyült a termelőszövetkezetekből és gyárakból ,,részüket” önkényesen kisajátító, szabadságot és demokráciát kiabáló élelmesek sorába se, osztályrésze lett a reformtőkések kínálta léleknyomorító szériamunka, vagy a munkanélküli-segély, vagy belevághatott egy olyan létfenntartást biztosítani képtelen magánvállalkozásba, melyet kénytelen volt rövid idő után beszüntetni. Pedig ezek az egyéni gazdálkodók voltak azok, hogy csak a kolozsvári zöldségtermelő hostátiakat, vagy a környező falvak egyéni gazdaságainak gyümölcs, tejtermék és kisállat felhozatalának minőségi termékskáláját említsem, akik a város bőséges ellátását biztosították, mindenki számára elérhető áron. Mi, a már 60-70 tavaszt látott öregek, még a szájunkban érezzük a valódi zöldségek, gyümölcsök, tej, tejfel, túró, vaj, sajt, tojás, csirke, kacsa, liba, pulyka, báránycombok, meg annyi fajta és féle, itt fel nem sorolható, már régen kipusztított termékek ízét, zamatát. Engem, személyesen elszomorít az a tudat, mikor a fogkrém, szappan és izzadsággátló spray-ízű pepszit kortyoló fiatallal képtelen vagyok megértetni az emberhez méltó ételek és italok ízét. Aztán azon már csak mosolyogni tudok, mikor a nyugat fejlett országainak tudós mezőgazdász szakértői szétkürtölik a világnak, hogy felfedezték az istállótrágyát, hogy biotermék lesz a divat és hogy az Európához való felzárkózás kapkodásában már nálunk is miniszteri rendszabályozás biztosítja a bioskodást. Ezeket hallván, a melegágyak gondozásában megöregedett földműves és állattenyésztő, azon kívül, hogy: Uram bocsásd meg nekik! Nem szól semmit. Gondolom, már válogatják a reklámhölgyet, aki a képernyőkön biokaralábélevelekkel incselkedve csalogatja majd a 25.-ik életévüket be nem töltött, számítógép kezelésében jártas, angol vagy német nyelvet beszélő, kötetlen szabadidővel rendelkező hölgyeket a bioháziasszony-manager „intenzív” oktatást biztosító alkotótáborokba és aztán már remélhetem, hogy kapható lesz, a csak juhtejből készített biocheese, meg a röfögő biopigham vákuum csomagolásban. Aztán mi öregek még emlékezünk arra a Kolozsvárra is, melynek főterén, központi és külvárosi terein és utcáin egymást érték a kiskereskedők üzletei és a kisiparosok műhelyei. Ki ne emlékezne a Heller & Molnár vagy Szabó Jenő textil üzletekre, a „Magyar Bolt” áruházra, Király bácsi könyv és kotta szaküzletére, a Deák & Tibád papír –írószer és nyomtatványáru kereskedésre, Nagy Sándor rövidáru, Lőrincz Béla selyem, Szász Erzsébet dísztárgyak és játékáru üzletekre, meg a Blazsik férfidivat, a Gecse sport és tornaszerek, a Deák cipő, a Bacsenszky óra és ékszeráru boltokra, a Réz Karola virágüzletére, a Hintz patikára, vagy a Borbáth drogériára, a Dajbukát déligyümölcs és csemege kereskedésre, aztán Felméri József bőrdíszműves műhelyére, a Fejér férfi és a Karola női kalapszalonokra, a Sorompó sapkakészítő műhelyre, Terka néni kesztyűs boltjára, a Katona férfi-ing és fehérnemű vagy a Fehér női-alsónemű varrodákra, a Székely női divat és a Bíró férfi divat szabóságokra, Búcsy bácsi hangszerjavító műhelyére, a Daly féle aranyműves és ékszerész műhelyre, Szabó Dénes fényképész laboratóriumára, a Gergely órás, a Győne asztalos vagy a Gajzágó köszörűsműhelyekre, és sorolhatnám tovább a létezett termelő iparágak és a szolgáltatások művelőinek műhelyeit, az élelmiszer és hentesáruk kereskedéseit, a vendéglátó ipar meghitt de hangulatos cukrászdáit, étkezdéit és mindazon tényleges kisiparosok és kiskereskedők népes táborát, akik legtöbb két inassal és egy vagy két segéddel dolgoztak. Hát annak a Kolozsvárnak a lakósai, foglalkozásra, nemre, vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül, még egyéniségek voltak, akiknek életkörülményei, életmódi, életrendi valamint életfeltételi igényeit kielégíteni szükségeltetett az a sokféle, az iparművészet szintjén dolgozó és termelő kisiparosság, valamint a mindennapi minőségi élelmet megtermelő egyéni gazdálkodó. A mai nagyipar igénytelen és ízléstelen széria fuserjai akkor nem találtak volna vevőre, miként a mai vérszegény, színtelen és ízetlen előre csomagolt, mélyenhűtött tyúktól akkor, még egy házőrző kutya is elfordította volna az orrát.
Kolozsváron születtem és azt a már szinte hét évtizedet itt is éltem le, át és túl. Ezért szorítkoztam a fentiekben csak néhány olyan kolozsvári kisiparos és kiskereskedő nevének említésére akikkel gyermek és fiatal koromban személyes kapcsolatban voltam. Későbbi kutatásaim és értesüléseim szerint azonban, a kisipar és kiskereskedelem mint társadalmi tényező hasonló szerepet vállalt fel és töltött be Erdély többi magyar városaiban is. Erdély történelmében egészen 1948-ig, a kisiparosok és a kiskereskedők alkották az ország gazdasági életének a vérkeringését. Ők voltak az erkölcs, a becsület, az emberi életszínvonal alapjai és mindenek felett a HIT gyakorlói. Tehetségük felismerése és annak tudatos, alkotó munkába állítása által lettek országépítőkké és váltak Erdély gyökereivé. Mesterségük ismerete, a szakmai büszkeség valamint az önmagukkal szembe támasztott életigényük, egyéniségük nem engedte, hogy szolgai sorsot válasszanak. Ha szükséges volt, saját kezeikkel készített fegyverekkel védték szülőföldjüket, apáik örökségét, családjukat, mert nem jövevények és szolgák voltak hanem örökösök.. Az ő soraikból nőttek ki népünk nagy gondolkodói, tanítói, tanárai. Jóhiszemű méltányosságuk a szülőföldhöz való hűség jegyében, megpróbáltatásnak tekintve, megtűrte grófjait és báróit. Etette, itatta, ruházta őket és lovaikat is patkolta, de nem mint szolga, hanem mint az államnak adót fizető; - falú kovácsa. Az ő áldásos munkáiknak az eredménye, hogy tájegységenként volt hagyományos viseletünk, bútorunk, házunk, konyha és használati kellékeink és a földműveléshez és állattartáshoz szükséges eszközeink. Az ő érdemük, hogy voltak száj, népi és nemzeti hagyományaink. Az 1948.-ban hatalomra léptetett bolsevista önkényuralom csupán a nagyipar rabjaivá tudta tenni őket de szolgákká, soha. De ez a rabság, erdélyi társadalmunknak eme érdemes rétegét vadul megtizedelte, idő előtt kivénítette és a maradék alkotó kezeket a széria gyártás bilincseiben robotokká merevítette. Aztán ma már nem is szomorú, hanem egyenesen kétségbeejtő, hogy ez a káoszban hömpölygő liberalizáció milyen válogatott valutamániás módszerekkel igyekszik eme vajúdó kisembereket végleg megsemmisíteni, kiirtani. Hát engem személyesen ezeknek az át és túlélt embereknek a sorsa aggaszt, és nem a külföldre csúszó-mászó eminensek sorsa, vagy az anyaországba ingázó csencselők helyzete. Mert ha ezeknek a gyökereknek a még életben levő hajtásait nem leszünk képesek most életre hívni, a közeljövőben az Európaház internet adatbázisában az erdélyi magyar, mint olcsó munkaerő, szófecsérlő de potenciális bóvli vásárló lesz kódolva.
Ezért gondolom, hogy szülőföldünkön, Erdélyben, nekünk a gyökereknek, akik a Teremtő Atyánk kegyelme által mindmáig képesek voltunk túlélni a megpróbáltatásokat és volt hitünk, akaratunk és erőnk harcolni és legyőzni a Sátáni hatalmasságokat megőrizve a feltámadt Krisztusba vetett hitünk és lelkiismeretünk tisztaságát, ezért most, talán még mint soha, olyan reménységre és bizodalomra van szükségünk amely képessé tesz, hogy bátran kimondjuk, hogy nem vagyunk jövevények, zsellérek vagy szolgák, hanem atyáink örökösei, az Úr Jézus KRISZTUSBAN. Mert úgy szerette Isten az ő Teremtett Világát,hogy azon minden teremtett népének szülőföldet és létteret adott, ezért lehetünk mi is ma itt, atyáink földjén erdélyi magyar örökösök. Meg és fennmaradásunk és hogy legyen mit mi is örökségül hagyjunk, megfellebbezhetetlenül kötelez, hogy atyáink örökségét helyreállítsuk és hagyományainkat az életünk minden terén gyakorlatba ültessük, alkalmazzuk. Emlékeztessük végre Európát, hogy Istennek egyetlen népét sem lehet kiirtani még pápai koronával, inkvizícióval, fasizmussal, bolsevizmussal vagy kapitalista piacgazdasággal sem. Ebben a szenvedélyes milleniumi ünneplések és tűzijátékok közepette sem tudok nem elgondolkozni István királyunknak az Úr 1000. Esztendejének október havában a 9. Napon kiadott királyi parancsán, ami így hangzik:
„II.Szilveszter pápa tanácsolása folytán határoztatott, hogy a magyarok, székelyek kunok,valamint az egyházi magyar keresztény papság általis használt régi magyar betűk és a jobbról balrai, pogány rovásírás megszüntetődjék és helyette latin betűk használtassanak...valamint pedig, akik régi, pogány iratokat beadnak 1-10 dénárig kapjanak jutalmat. A beadott iratok és vésetek pedig tűzzel-vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra való emlékezés és visszavágyódás megszüntetődjék.”
Aztán ma, amikor ezt az ezer éve kiadott királyi parancsot olvasom, arra a következtetésre jutok, hogy azok az 1-10 dénárral jutalmazott beszolgáltatók, ilyen Európa rajongó politikusok, menedzserek voltak. De, hogy milyen magyar keresztény irodalmat adtak el és pusztíttattak el tűzzel-vassal, azt csak sejteni lehet. Az már viszont ismert történelmi valóság, hogy a magyar nyelvet latinra cserélték látványos mise és rózsafüzérek áhítatában, miként a piacgazdaság angolja oldja fel anyanyelvünket a színes internet mániában. És közben azon tűnődőm, hogy nem jutunk e mi is a későn eszmélő István sorsára? Hogy mikor örököseinket fogjuk keresni, szembe jön majd velünk is egy orgyilkosoktól megsüketített és megvakított Vazul. Így aztán magyar király lett Orseolo Péter velencei dózse, István nővérének a fia, kinek egyik jelmondata az volt, hogy: „Magyarország neve a nyomorúság szóból származik, legyen hát sorsa nyomorúság” és a maradék magyar várakat és erődítményeket németeknek és olaszoknak adta, nekem ma, az ő fennhéjázó modora, annyira hasonlít a mai idegen „befektetők” és számos „magyar” politikus vezéregyéniségünkhöz, akiknek hasonlóképpen idegen a nép akit képviselnek és ezért nekik is a jelmondatuk, hogy a nyugati befektető nélkül életképtelen, nyomorult nép ez az erdélyi magyar. Akkor az a velencei dózse tehette mindazt amit tett, mert a nemzetét féltő, hazáját szerető és népének ősi hagyományait tisztelő és élő Koppányt, István nagybátyját, Somogy és Tolna hercegét a bajor Vencellin lemészárolta, aztán István királyunk már csak a nyugathoz való felzárkózni akarásának bizonyításaként Koppány testét négybe vágatva négy város kapujára szegeztette, nagyapját Erdély fejedelmét elfogatta, az idegen uralom ellen fellázadó magyarokat is elpusztíttatta és javaikat az őket legyilkoló idegen, nyugati lovagoknak ajándékozta. Így lettek a szabad magyar kézművesek és iparosok földönfutóvá és így kerültek a szabad magyar földművesek jobbágy sorba. Így taposták akkor sárba a magyar hagyományokat és így irtották tűzzel-vassal a nemzeti gondolatot. No, de aztán az már megint csak saját és egyéni véleményem, hogy a mai Vencellinek is a fejlett nagyipari tőke szolgálatában a hagyományos gyilokkal vagy ultramodern géppisztolyaikkal csak úgy egymás között gyilkolgatja egyik a másikat, vagy riválisaikat tétetik el láb alól. Mert ők, ugyancsak hagyomány tisztelők és következetesek gonoszságaikban, mert ma is fő céljuk, hogy megöljék a lelket és a testet robottá tegyék. Akármilyen feldolgozásban és megvilágításban is olvasom ezt az ezer éve történt tragédiát vagy „korona story”-t, nem találok mást csak párhuzamot. Ha nézem azt 1-10 dénárral jutalmazott beszolgáltatót, látom az 1948-ban szociálista szektorrá lett történelmi egyházakat amint 1989 után euróért terelik a nyájat a nagytőke banktemplomaiba és látom az –izmusokból, a színes-tarka –áciákba átigazoltakat és a –kezét csókolom- helyett, a máról-holnapra –helloout- kiáltókat. Ha nézem az akkori földönfutóvá és rabbá tett kézművest és kisiparost vagy a jobbággyá tett szabad parasztot, látom apámat 1948-után a nagyiparban megmerevedett kezekkel és visszafojtott könnyekkel, napi nyolc órán át, szabvány lakatokat köszörülni és látom a kollektív gazdaságban saját földjén napszámosként munkaegységet teljesítő magyar földművest és 1989 után már csak megkeseredett lélekkel tudom szemlélni amint kiégetett földjeinkre, megtizedelt, elgyötört népünkre rátörtek az ideszabadított külföldi nagytőkés bóvli gyártók és árusok. Aztán őszintén szólva, nekem személyesen, mint egy öreg, erdélyi magyar kisembernek az is fáj, hogy ugye az akkori rabbá lett kézművesnek vagy jobbággyá lett parasztnak megadatott az a kiváltság, hogy tanúja lehetett, mikor az eladott országa és a kiszolgáltatott népe láttán, István, a nyugat koronázta magyarok királya tévedéseit belátta, magára talált és bűnei terhe alatt sírni tudott. Fáj nekem a jelen, mert én úgy látom hogy nálunk, itt Erdélyben, most vannak folyamatban azok az ármánykodások, melyekkel a ma szókimondó és népe ügyét munkálni akaró Koppány és pártfogói Vencellinjeít „akció”-ba indították. De azt remélni, már nem merem, hogy lesz egy magára találó, bűnbánatot tartó és e felett sírni képes Istvánunk. Ezért imádkozom, hogy rendeljen az Úr, fölénk, vajúdó erdélyi magyarok fölé, olyan gondolkodókat, bár egy vagy két RMDSZ képviselő és szenátor személyében akik képesek átérezni és megérteni, hogy a kézműipar és kis kertészet halálból való feltámasztása ma olyan feladata népünk vezetőinek, melyet ha nem teljesítenek, a történelem múzeumába rakják nemzetünket. Milyen üdvös volna végre megérteni, hogy hagyományok gyakorlata és megélése nélkül halott az anyanyelv, miként halott a cselekedetek nélküli hit is. Hiszen ékesen faragott, színezett bölcsőink már régen csak emlékek, maholnap nem lesz ki faragjon kopjafát és egy pléhdobozba ömlesztett hamvainkat egy megváltott leltári szám őrzi majd a bér lejártáig, mit aztán a számítógép, a kiadó rovatba iktat.Nagyszüleink otthonosságot lehelő bútorai helyén, fűrészpor lemezből tákolt ládák alázzák az emberi méltóságot. És amikor annyira igénytelenek lettünk önmagunkkal szemben, hogy anyáink búzalisztből dagasztott káposztalapun sült kenyerét, egy ilyen mai divat kotyvalékra cseréltük, hát szánalmas képet mutat szólamokban tengődő identitásunk. Aztán mikor sutba vágtuk és szégyelljük nagyapáink, nagyanyáink viseletét, emléküket és sírjaikat gyaláztuk meg. Mert egy farmerbe, adidasba, reklámpólóba öltözött, fején a szemellenzőjével hátrafordított zsoké sapkás valaki, lehet ugyan a magyar nyelvet is ja,ja,jajázó vagy okézó, meg ilyen vagy olyan vízumokkal rendelkező, globalizált világpolgár, de magyar soha. Mert reánk is vonatkozik az írás: „ Ti vagytok a földnek savai; ha pedig a só megízetlenűl, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek. „ A megízetlenűlés folyamata pedig pusztító árként sodor és miként elragadta hagyományainkat, azonképpen eme: –vak vezette világtalant- hőbörgő világtébolydában, egykor ékes magyar nyelvünk is, a világnyelvek tengerének fenekére lesz iszapolva, rovásírásos irodalmunk, Mátyás Corvinái mellé. Úgy érzem, hogy ma, amikor Erdélyi Magyarságunk a történelem tűhegyén áll, a nemzetmentők feladata nem a konferenciázás, rövid vagy dinamógatyás nyári egyetemistáskodás, kortesízű jellemigazoló pereskedések és kampányszólamok plakátozása, hanem a CSINÁLÁS.
A HAGYOMÁNYAINKAT EREDETI FORMÁJUKBA visszaállítani, átépíteni és újjáépíteni egyedül hivatott és képes kézműiparunknak a létrehívása és életképessé tétele nem igényeli az alapítványok hókuszpókusz és abrakadabra valuta eltüntető és igazoló iratok elővarázsolásának a bűvészetét, sem világbankok szakértőinek, sajátos történelmi múltunk adta jelen gondjaink megoldására érvénytelen fecsegését. Mi vétkeztünk és mi bűnhődtünk, térjünk hát végre magunkhoz, lássuk meg, értsük meg és érezzük meg az ujjunkra égett gyertya perzselő lángját, kérjük Isten áldását és akkor a megoldás kézzelfoghatóan egyszerű.
1.- /a. Erdély szerte számba kell venni a még élő, alkotni képes és akaró kézműveseket személyi adatlapok alapján. Az adatlapnak tartalmaznia kell a következő adatokat: a kézműves mesterségét, a szakmája keretében az általa ismert hagyományos tárgyakat, használati kellékeket, díszítő elemeket és dísztárgyakat, külön rubrikában feltüntetve az illető mester eddig saját kezűleg készített termékeit, valamint mindazon szerszámoknak a leltárát melyek a jelenben tulajdonában vannak és használhatók, külön feltüntetve a meghibásodott de kijavítható szerszámok megnevezését és darabszámát, úgyszintén a mesterség folytatólagos gyakorlásához , a mesterember által igényelt szerszámok jegyzékét.
Külön lajstromozni kell azokat a magukra maradt és még munkabíró szegény földművelőket, akik kis mezőgazdasági területek tulajdonosai de annak művelése is gondot okoz, netán lehetetlen a számukra. A gazda magyarázata szerint fel kell jegyezni a föld milyenségét, azaz, hogy szántó, legelő, terméketlen vagy erdő, valamint azt, hogy milyen mezőgazdasági eszközökkel rendelkezik és szándékozik e továbbra is földműveléssel, vagy állattenyésztéssel foglalkozni, ha mód adódik arra.
/b. Erdély szerte, tanyákon, falvakon, községekben és városokban egyaránt, elbeszélgetve az idősebb és öreg magyar anyókákkal és bácsikákkal, leltárt kell írni az általuk ismert és használt, valamint szüleiktől és nagyszüleiktől ismert és örökölt mindenféle tárgyról, ruházatról, azoknak használatáról az idő és alkalom függvényében, a bútorokról, azoknak rendeltetési helyéről, nagyságukról és darabszámukról, a konyhában szükségeltetett, a gazdasszonyok által használt eszközökről ,a fonó-szövő, varró, és horgoló, kötő és stoppolófa kellékekről, a gazda kéziszerszámairól, istállóeszközeiről, az iga és járomba fogás szerszámairól, hámokról, nyergekről, szekerekről és fogatokról, valamint nagyanyáink megszokott mindennapos de alkalmakra készített ételeiről, úgyszólván minden olyan használati és dísztárgyról, attól függetlenül, hogy miből készültek amire öregjeink még emlékeznek.
/c. Ennek a számba vevő és leltárkészítő tevékenységnek nem lehet munkabére vagy honoráriuma, mert ez nem egy pályamunka, nem egy licitáció és nem doktorátusi diploma dolgozat, miután előléptetés jár, ez egyszerűen egy hazafias szolgálat a nép és a nemzet iránt. Ezért a leghivatottabbak e magasztos feladat elvégzésére, erdélyi magyar népünk papjai és lelkészei. Úgy vélem, hogy az ökumenikus igyekezetek jegyében egy olyan áldásos szolgálat ami erkölcsi és anyagiakban kifejezett haszonnal jár, mert egyrészt a nép azt fogja érzékelni hogy papjai és lelkészei vallási hovatartozásuktól függetlenül, a megmaradásunkat biztosító cél eléréséért, összefogásban, vállvetve munkálkodnak, másrészt pedig ezen ökumenikus tevékenység nem igényli, a felekezeteknek egy tényleges egyesülését és egyházvezetői tisztségek megszüntetését. Ezért hiszem, hogy adott esetben az Úrnak méltatlan bár, de elhívott szolgái örömmel teljesítik ezen üdvös feladatot, a lelkészi hívatás és a papi kötelesség követelte lelki gondozó családlátogatások üdvös alkalmával, vagy az egyházfenntartási adók beszedése keretében Még csak annyit jeleznék itt, hogy ne ijedezzen senki, mert nem ezer számokra kell majd körmölni az adatlapokat, hiszen oly kevés már a magyar magyar, és elenyésző már sorainkban a valóságos kézműiparos.
2. /a. Erdély szerte a Magyar Egyházak készítsenek kimutatást az elhagyott és elnéptelenedett, volt harangozói, kántori, lelkészi, papi lakok épületeiről valamint minden olyan más egyházi tulajdonban lévő elhagyott, vagy a jelenben idegeneknek bérbe adott épületekről, vidéken vagy városon melyekben nem egyházi foglalkozásokat végeznek, feltüntetve az épületek lakható, javításra szoruló vagy lakhatatlan állapotát.
/b. Hasonlóképpen az erdélyi magyar Egyházkerületek készítsenek egy valós kimutatást a tulajdonukban levő és parlagon heverő szántóföldekről, legelőkről és erdőkről.
/c. Gondolom, hogy ennek a kimutatásnak az előterjesztése, egy xerox másolat készítésén kívül nem kér és nem okoz különlegesebb erőfeszítést, fáradságos terepszemlét vagy telekkönyvi búvárkodást, Egyházmegyéink érdemes kurátorainak. Mert hiszem, hogy a jelenbeni vagyonát féltőn szerető és az egykor elkobozottakat visszakövetelő Egyházaink, napra vannak ingó és ingatlan vagyonuk nyilvántartásával. Ilyetén, ezen kimutatás xerox másolatainak elkészítési költségei fedezhetők egy kis perselypénzből, és úgy az első pont alatt kért, mint a második pontban igényelt kimutatások papír és írószer anyagának költségeit fedezni lehet, valamilyen évfordulói jelentés, feleslegesen nagy számban nyomtatott példányszámainak ésszerű csökkentése által és nem szükséges e célra, külön dollár, márka vagy forint támogatások kéregetése, hanem csupán annyi, hogy figyeljünk az Írásra, mely arra tanít, „ Hogy ne legyetek restek, hanem követői azoknak, a kik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket.”
3. Érdekképviselőink, egyházi Méltóságainkkal egyetemben intézzenek egy felhívó kérelmet Erdély módosabb keresztény és keresztyén magyarjaihoz, hogy hazafiúi érzelemtől fűtve, a hirdetett atyafiságos összetartás és a talpig hű becsület jegyében, tegyenek a feleslegből egy keveset szülőföldjük és népük oltárára az által, hogy az idegen kufároknak valutáért bérbe adott helyiségeik közül, az ocsmányabbat adják bérbe egy termelni akaró magyar kisiparosnak, méltányos bérért és az országunkban érvényes pénznemért. Emlékezetbe idézve, hogy szülőföldünk történelme számon tart olyan magyarokat, akik, mikor megmaradásunk volt a tét, a harangokból ágyút öntöttek és az ekéből kardot kovácsoltak és annak idején még voltak olyan nagybirtokosaink is akik jövedelmeiket nem külföldi kéjutazásokra pazarolták és nem külföldi bankokban kamatoztatták, hanem a hazai kisiparosokat és földműveseket támogatták azáltal, hogy a művelődés és a kultúra intézményeinek építéseit és felszereléseinek készítéseit és élelemmel való ellátásukat reájuk bízták, velük végeztették, valamint saját kastélyaiknak építését és annak bútorzatát, valamint ágyneműjét, terítőit, takaróit, függönyeit, ruhatárát, gyermekeik számára a játékokat, használati tárgyaikat, istállószerszámaikat s még utazási kellékeiket is hazai mesterekkel készíttették és asztalukon hazai volt az étel, meg kenyér volt a kenyér és bór volt a bór. Tették mindezt azért, hogy az iskolák és a bentlakások termeiben magyar legyen a bútorzat és az étel, mert akkor még dicsőséget jelentett, ha egy idegen mikor belépett egy iskolába, templomba, lakásba, hivatalba, színházba vagy vendéglőbe rögtön észrevette, hogy ott magyarok tanulnak, imádkoznak élnek és szórakoznak. Tudom, hogy a ma gazdagjaitól egy ilyen hozzáállását a dolgokhoz elkívánni dőre álom, de az igazság elhallgatása bűn, a kimondásáért kapott lebunkózás, vagy bolondnak nyilvánítás pedig, a lebunkózott érdeme és a bunkózó műveletlensége. Ezért mégis remélem, hogy egy ilyen felhívó kérelem több Istenfélő, igaz magyart találna Erdélyben mint ahány igaz embert talált egykor az Úr, Szodomában és Gomorában. Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.
4. Az első, második és harmadik pontok adatait rendszerekbe csoportosítva kialakulnak a megalapítható CÉHRENDSZEREK. Figyelembe véve az adott helyzetet, leszűrve a múlt tanulságait, a jelenben sajátos módon kell újraszervezni a Céheket. A lényeg a földek és művelőik ésszerű osztályozása és az egyéni igényekkel megegyező és azokat kielégítő egyéni vagy közösségi termelő munka beindítása. A kézműipar, nép és iparművész mesterek Céhjeinek esetében pontosítani kell a következőket: Itt csak olyan mesterek és kézműiparosok jöhetnek számba akik egyedi darabokat készítenek, tiszteletben tartva a hagyományos tárgyak sajátosságait. Mivel ezeknek az embereknek legnagyobb gondjuk, hogy nincs létterük, nem rendelkeznek műhelyhelyiségekkel és termékeik számára nincs megfelelő és méltó bemutató kereskedelmi egységük. Ezért a felhasznált nyersanyag, a mesterség sajátossága és a mesterember igényeit mérlegre téve, megkülönböztetett figyelemmel kell elvégezni a létező, vagy felkínált, műhelyeknek megfelelő helyiségek bérletét és leosztását. Ezek után a műhely munka beindulása már részlet kérdés és a mesterek dolga. Nem lehetnek ezen kézműves céhek tagjai a nagyipari gépekkel és több munkást foglalkoztató, szériagyártó ipari középvállalkozók, mert ők nem a hagyományos minőségi és művészi kivitelezést gyakorolják, hanem a tőkehaszon „legionáriusai”. Azok a Céhek, amelyeknek tagjai egyházi tulajdont képező ingatlanok 50-99 évre érvényes engedményes bérlői szerződést kötnek, a Céh kötelességének és feladatának tekinti a bérelt ingatlan és környezetének gondozását, ha a bérelt épület pár lelkes szórványgyülekezet, vagy hívek nélküli, volt lelkész vagy papi lak, a Céh az épület és a hozzátartozó templom tatarozását a tulajdonossal kötött, külön egyezség érvényében kivitelezi és azután a karbantartási munkálatokat végzi, attól függetlenül, hogy az épület műemlék vagy sem.
A Céhrendszer, minden városában vagy községében állandó jellegű, eladással egybekötött termék kiállítást nyit, és keretében vendéglátóipari egységeket is létesít, amelyekben kizárólagosan a hagyományos magyar konyha étel készítményeit szolgálják fel és árusítják, cigány zenekarok közreműködésével
A Céhrendszer, szerkezeti felépítése, valamint tevékenységét irányító rendszabályok megalkotása a megválasztott Mesterek Tanácsának feladata.
Végezetül még csak azt a véleményemet pontosítom, amivel kezdtem. A sok ismert eset és személyek közül csak egyet idézek:-Nem sajnálom azt a fiatal magyar, történelem szakot végzett tanárt, aki nem tartotta „karrier”- nek, hogy szülőföldjén, egy magyar kisdiáknak, az elfeledtetett Roga Korona történelmét magyarázza, és a magyar alföldre menekült uborkát kapálni, piaci árus lenni, hogy naponta követhesse bankbetétje kamatainak valuta árfolyamát. Hát befutott lakáj, bárok sepregetője, egyszóval szolga, vagy kemény valutáért limuzinokon száguldó robot bárki lehet és ha a húst pótló szója masszát ma, már nálunk is külföldi „specialitás” – ként árulják is, a hívatásérzetet pótló –izmusokat és –áciákat még nem sikerült klónálni, ezért ugye, történelem tanáriságra, valamint annyi más, nemes és emberi hívatásra, még mindig születni kell. De amint ezt is írtam az elején, érdekel az itthon maradtak és magukat atyáik és szülőföldjük örököseinek érző atyámfiai sorsa, mivel én is közéjük számláltatom. Mert az örökség kötelez és az örökös feladata nagyon nehéz, de magasztos feladat, mikor nem elherdálni, hanem megőrizni, gyarapítani és utódainak továbbadni akarja azt. Ezért elsődleges célja, olyan további örökösöket nevelni és felkészíteni, akik képesek lesznek és hívatottnak fogják érezni magukat atyáik hagyatékainak méltóságára. Ezért írtam le fenti gondolataimat.
Nem szeretném ha valaki is úgy értelmezné jelen soraimat, hogy valakiket buzdítok valamire, vagy valamilyen közösséget meg akarok osztani, netán az a vád érjen, hogy valakiket is le akarok beszélni a kivándorlásról. Nem! Nem teszek mást mint élek alkotmányos állampolgári jogaimmal és véleményt nyilvánítok. Mert nem tudok egyetérteni azokkal a vezetői és közvéleményekkel, amelyek állandóan csak sírnak, hogy itt nincs lehetőség, itt nem hagynak érvényesülni és kéztördelve térdelnek az idegen befektetők előtt, de nem merik őszintén és bátran kimondani, hogy ki mit nem hagy, és mit akartak és ki nem hagyta. Hát az én személyes véleményem, hogy mint a múltban, a jelenben is csak olyan helyzetben vagyunk, amilyet mi idézünk elő, meg és eltűrünk, mert ha forróság van meghúzódunk valamilyen árnyékban, a hidegben pedig valamilyen kályhához somfordálunk. Személyes véleményemet igazolni vázoltam a Céhrendszer példáját, mert most nem politizálni, megalázó, megalkuvó szövetségkötések után kell szaglászni, felesleges emlékművek avatásával, kirakati zászlóbontásokkal izgatni a szélsőséges rétegeket, hanem csinálva csinálni, a saját erőnkből beindítani azt a folyamatot, amely gazdasági tényezőkkel egybefog, kialakít és felerősít egy olyan életképes földművelő és kispolgári réteget, mely képes lesz atyái örökébe lépni. Ennek a hagyományokat visszaállítani, azokban és azok által élni, egyedül képes kisgazda és kisiparos nemzedéknek lesz hivatásérzete és önmaga teremtette lehetősége magyar anyanyelvünket megőrizni és továbbadni. Azt a nyelvet, amelyről a közismert és érdemes angol nyelvész Sir John Bowring azt állítja, hogy: „ E nyelv a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb, legfényesebb emléke….A magyar nyelv eredetisége –eredete- csodálatos tünemény. Aki megfejti, az isteni titkot boncoland, annak is az első tételét. Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Isten, s az Isten vala az Ige.” Aztán amikor az ilyen értelmű, tudományos értékű véleményeket, a Torma Zsófia régésznő által, Tatárlakán feltárt három képírásos agyagtáblácska, vagy számos más régészeti lelet fényébe teszem és a képírást, mint a rovás és ékírás anyanyelvének vélem, hát arra hajlok, hogy kétségbe vonjam, a díszes csomagolású „ finnugor eredet” és az „István adta keresztyénségünk” latin vallás dogmatikusok és nyelvészek termékeinek valódiságát, és még arra is gondolok, hogy ez a termék nem e haladta már túl, a minőségét megőrző dátumát. Ilyetén, ha népem múltjába tekintek a történelem messzelátójával, forgatva annak adat és lelet lencserendszerét, tisztán látható lesz számomra, hogy István idegen lovagjainak és szerzeteseinek miért volt elsődleges fontosságú a magyar szabad parasztok jobbággyá tétele és a magyar kézműiparosoknak miért kellett, a vándor szerzetesek kolostorainak és a kóbor idegen lovagokból magyar nagybirtokok uraivá lett bitorlóknak, a rabjaivá lenni. Mert, ha nem igázták volna le idegen zsoldosok által a magyar király kérésére azt az értelmes, érdemes és békés magyar népréteget, nem lehetett volna latinizálni Attila és Árpád nyelvét. No, ha így nézem történelmünket, hát úgy rémlik, hogy túlontúl nagy árat fizettünk egykori királyunk, pápa szentelte koronájáért és azért a művi keresztény vagy keresztyénségért, amely amint úrrá lett felettünk, a leigázott népet kereszteskatonákként mindjárt gyarmatosító hadjáratába sorolta, törököt és arabot ölni a „szent földre”. Bűnbocsánatot ígérő „részvényeket” kellett vásárolnia a magyarnak is, hogy részese lehessen a pápa ígérte üdvösségnek, de mikor a tatárok réánk törtek, magunkra hagyott a Szentszék, hogy mentsük csak meg egyedül Európát. Aztán a középkor szent inkvizítorai, szent kínzókamrákban, szent kínpadokra vonták a gondolkodókat, a „bűnös lázadókat”, mielőtt egy szentelt máglyán elevenen elégették őket. No, de mikor Mátyás gondba volt a pogány törökkel, a Szentszék mélységesen aggódott és most már kérte a Fekete Sereget, hogy ne engedje Rómába a pogányt és a nagy aggódások közepette elvesztek a Corvinák és nemsokára már országszerte máglyán égtek a protestánsok magyar nyelvű bibliái. Közben a gyarmatosító hittérítők kiirtották egy földrész bennszülött indián lakosságát, hogy felépíthessék korunk Bábelét. Aztán, miután igent bólintottak a magyar forradalom vérbefojtóinak, imádkoztak a vértanúk lelki üdvéért. A trianoni ítélethozatal után megmagyarázták, hogy jobb nekünk feldarabolva üdvözülni, semmint ősi egészünkben a tisztítótűzbe jutni. Így hát feldarabolva volt erőnk túl élni a fasizmust és a bolsevizmust. Így, most már remélhetjük, hogy miként ezer éve II. Szilveszter tette, napjainkban, egy millenáris gesztus keretében II. János Pápa, újra tanácsadónk lesz, és koronánkra egy új gyémántot tűzve, bevezet a Schengeni euró, nemzeteket és nyelveket összeőrlő csodamalom garatjába és akkor a felgyorsult, fejlett országok menedzserhada vezette reform globalizáció, rekord idő alatt nemzetközivé és országtalanná fejleszti a balga és a dolláréhes magyart. Mert hallottuk ugye, hogy –Világ Proletárjai Egyesüljetek- ma pedig, a fejlettséget reformáló aktivisták ezt már ugye így hirdetik: - Schengeni Vízumot Mindenkinek-. Igy ha a jövőbe nézek, látom a ma született, magyar csecsemőt, amint úgy ötven év után, nagyszülői földjén, ha meglát majd, még egy templomot, mit nem alakítottak még üzlet- vagy bankházzá, amint csodálkozva így szól az idegenvezetőhöz, hogy: what is this ? Hát, ugye ha akarom így is láthatom az elmúlt évezredet, a jelent és a jövőt. Ezért majd tisztelettel fogom kérni az illetékeseket, hogy az ilyen megátalkodott, magukat örökösöknek tartó egyéniségeknek, világszerte elfogadott amerikai mintára, létesítsenek, egy magyar rezervátumot, itt a szülőföldünkön.
No, de a múlt volt amilyen volt, és mindenki lássa és értékelje ahogy akarja és ismereteinek megfelelően gondoljon és képzeljen amit akar. De a jövőt, mindig a múlt jelene építi. Ezért a most történő jelenünkben, én azt találom becsületes megoldásnak, hogy ne jajveszékeljünk és kéregessünk, hanem hittel és bátorsággal cselekedjünk, hogy a jövőnkben ne legyen megint olyan „ der, di, dász”, vagy „dáváj csász”, hanem legyen a mi jövőnk, csak egyszerű, testvérként imádkozó és termelő, a javakat az emberi méltóság értékelésében élvező, szabad és független, testvéri; „jó napot” és „bună ziua.”
Ezért, én úgy képzelem, erdélyi magyarságunk számára, a jelenben, a gondviselés vezette, járható út, ma utoljára tette azt a kitérőt, hogy egy felerősödött és életképes kispolgári életközösség, szoros kapuja elé vezetett, és most rajtunk áll, vagy bukik, hogy belépünk az áldásos verejtékkel szerzett megmaradásba, vagy felelőtlenül, egymást vagdosva, bálványainkat körültáncolva megyünk tovább a fényes, de langyos felolvadás szolgaságába, szolgaság, melynek zsoldja a halál. Az üzekedők és fondorkodók ármányai a többséget tétovázni késztetik, a kevés maradék pedig, aki gyökérnek tudja és örökösnek érzi magát, vezetőinek ledorongoló kritikái, kerékkötései, valamint az idegen „szakértök” lenéző gúnymosolyainak ellenére, hívő akarattal, lankadatlan reménységgel szülőföldje és népe feltámadásában, végzi névtelenül, kitartóan, országépítő munkáját. Hát ezeknek az embereknek a sorsa érdekel, ezeknek sorsát hordom szívemben.
Ezért szeretném, ha az RMDSZ hű maradna nevéhez és születési anyakönyvi kivonatához. Felhagyna az üres beszédű politizálással, a semmit mondó felzárkózás meg reformok folytatása szólamokkal, ha nem folytatna szélmalomharcot többségi és kisebbségi jogok mondvacsinált ígéretek ígérgetőivel és nem mosolyogtatná meg újra és újra az érdemi Köz véleményét az ilyen meg olyan szövetségek meg koalíciók igényelte színváltoztatások igazolásaival. Hanem konkrét, teljesítési határidőbe állított, és mindenki számára érthető, de félre nem érthető programnyilatkozattal, állna polgárai elé, melyet, mint valóságos érdekképviselet, lehetősége van megvalósítani törvényes keretekben és erre kivitelező és alkotóképes, a feladatokat felvállaló és a lelkiismeretes teljesítést garantáló, a felelősségre vonás terhe alól nem mentesíthető érdemes képviselő, szenátor és szakértő közösséggel rendelkezik. Ezt bátorkodtam egy példával, a Céhek megvalósítható lehetőségeinek a felvázolásával bemutatni. Mindezek persze csak egyéni és személyes véleményeim, de lehet, hogy alkalmazásuk, adott esetben gyarapítaná az urnák elé járuló magyar szavazók számát és még hozna a konyhába, néhány mandátumot.
Azt azonban őszinte szívvel üzenem minden örökös magyar testvéremnek, hogy ne törjenek le, ha hitükért, Istenbe és a feltámadásunkba vetett hitükért álmodozóknak, bolondoknak mondják őket még rokonaik és barátaik is és ne erőtelenedjenek el, ha oly sokszor gyengéknek és elhagyottaknak érzik magukat, hanem hitet nyerni és tovább harcolni, bátorságot meríteni, olvassák az Írás megtartó üzenetét: „ …a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket;…Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem. ” Mert csak így leszünk képesek csendben imádkozni, a mi belső szobánkban,… és szorgalmasan dolgozni, atyáink meghitt örökében, annak az ígéretnek a zálogában, hogy: „ A mit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen;….”Mert a mi jelen „életünk napjai olyanok mint az árnyék, melyben állandóság nincsen”. Tisztelt Jelöltek és Jelölők, a megunt meséken kívül, mondanának némi konkrétumot is ?
Muzsi András.
Kolozsvár 2000-09-19.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése